Darren Aronofsky legújabb mozija, A bálna – hogy stílszerűek legyünk – súlyos csalódás. Pedig adott benne minden, ami egy tearjerker zsánerfilmhez kell, a haldokló főhőstől kezdve a megbánásig és a feloldozásig, a finálén mégsem hullatunk együttérző könnyeket – ahhoz túl sok a kiszámítható, erőltetett és manipulatív fordulat a filmben. Meglepetést a nézőnek maximum az átlagosnak éppen nem mondható szereplők okozhatnak: a lakásából elhízottsága okán kimozdulni képtelen, online kurzusokat tartó angoltanár, Charlie (Brendan Fraser); a hozzá véletlenségből betoppanó hittérítő, Thomas (Ty Simpkins); Charlie rebellis és antiszociális tinédzser lánya, Ellie (Sadie Sink) és a Charlie-t ápoló nyers modorú nővér, Liz (Hong Chau).
 Jelenetek a filmből |
Mint ennyiből is látszik, A bálna kamaradráma (Samuel D. Hunter 2012-es azonos című színdarabjának adaptációja; a forgatókönyvet szintén az író jegyzi). A cselekmény szinte végig Charlie idahói házában játszódik, ahová a mellékszereplők – egymásnak adva a kilincset – sorra betoppannak, mintegy a főszereplő színe elé járulva. Mivel Charlie a kanapéról csak nagy nehézségek árán tud feltápászkodni, a történet egyetlen helyszíne magától értetődő: az angoltanár fogoly a testében, és a teste foglyaként a saját házában is.
Szembesülve a testprotézis és a CGI-technológia által felduzzasztott, szétfolyt alakkal, aki a járókeretére támaszkodva, izzadva és csapzottan, oszlopszerű lábakon vánszorog a vécéig, joggal merül fel a kérdés: miért és hogyan jutott Charlie ebbe az állapotba? A pizzadobozos halmok, a családi kiszerelésű rántottcsirkés dobozok, a csokoládékkal és kekszekkel teli fiókok a hogyant megválaszolják, a hányásba torkolló falásrohamok okára pedig a mellékszereplőkkel folytatott párbeszédek világítanak rá.
 A képek forrása: MAFAB |
Az öt nap alatt játszódó történetben a puzzledarabkák fokozatosan a helyükre kerülnek: Charlie a gyászát fojtotta az ételbe, a szerelme, Alan halálán nem tudja túltenni magát. A képletben még a házába rendszeresen visszatérő hittérítő szerepe is tisztázódik idővel (túl azon, hogy a megváltás lehetőségét kínálja hősünknek), és kiderül az is, mi a valódi oka annak, hogy Charlie 230-as vérnyomással sem hajlandó kórházba menni, hogy helyette vállalja a biztos halált.
Az okok azonban sajnálatos módon érzelgős és kimódolt műfaji klisék, és legalább annyira közhelyesek, mint a film szájbarágós szimbolikája. Az ablakokból jól látszik, hogy az eső szinte végig szakad (a főhős depressziós); a filmnek 4:3-as a képaránya, vagyis van egy zárt, „tévédoboz” hangulata (Charlie beszorult a házába, ahonnan nem tud szabadulni). A cím pedig természetesen a leghíresebb bálnára utal (már túl azon, akinek a gyomrában Jónás időzött), Herman Melville Moby Dickjére. A bálna méretű Charlie-nak a regényről írt esszé a kedvence, amit minden alkalommal felidéz(tet), amikor rosszul van (hogy még egyszer utoljára hallhassa). Arra az esetre pedig, ha a nézőnek mégsem jönne át a Moby Dick-párhuzam, Charlie megjegyzi, hogy Melville könyve mindig elgondolkodtatja a saját életéről. Igaz, ez az analógia a nyilvánvaló áthallások ellenére is kissé erőltetettnek tűnik, és legfeljebb annyiban érhető tetten, hogy a többi szereplő mind az angoltanár körül gravitál, és mániákusan akar tőle valamit, ha tetszik, valamilyen módon „el akarja ejteni”.
Brendan Frasernek jó esélye van arra, hogy elnyerje az idei színészi Oscart, amit az Akadémia előszeretettel osztogat olyan alakításokért, amelyek kedvéért egy színész a felismerhetetlenségig átalakul (elég csak Charlize Theronra vagy Matthew McConaughey-ra gondolnunk), és az egyéni comeback sztorikat is roppant módon kedveli. (Fraser hosszabb mellőzöttség után tért vissza, amelynek köze volt egy őt ért szexuális zaklatáshoz is.) Való igaz, hogy a színész mindent megtesz az arcjátékával, a meleg tónusú hangjával, a naivitást és szelídséget tükröző kék szemeivel, a megingathatatlan kedvességével azért, hogy a szívünkig hatoljon, de ebben Aronofsky mozija nincs igazán a segítségére. Matthew Libatique kamerája gyakorta egy igazi freak showhoz asszisztál: szent borzadállyal nézzük a féktelen zabálásokat, a félrenyelt falatoktól fulladozó, melegpornóra maszturbáló hőst, és hallgatjuk az agyzsibbasztó párbeszédeket a megváltásról, hogy aztán a végén az egészből ne annyira Fraser színészi alakítására emlékezzünk, mint inkább arra, hogy A bálna Darren Aronofsky eddigi filmes pályafutásának legrosszabb filmje lett.