Ellentmondásos sportolók, különösképpen népszerű futballisták életéről filmet készíteni hálás feladat, hiszen a pályán nyújtott labdarúgói zsenialitás és a megbotránkoztató magatartás furcsa kettőse mindig ideális táptalajt nyújt egy klasszikus ívű történet elmeséléséhez, lásd a pár éve bemutatott Diego Maradona című dokumentumfilmet.
 Jelenetek a filmből |
Zlatan Ibrahimović a 21. század eleji nemzetközi focivilág ambivalens és enigmatikus figurája. A közel két méter magas svéd óriás gyakran a gyepen és azon kívül is pimasz viselkedésével, mások provokálásával, valamint gőgös stílusával váltja ki sokak rokonszenvét vagy éppen utálatát (amire egy ideje előszeretettel rá is játszik, hiszen ez imidzsének szerves része). Ugyanakkor a futballista zsenialitása megkérdőjelezhetetlen: magas szintű technikai tudása, jellegzetes, karateszerű mozdulatai, irgalmatlan kapáslövései, ollózásai (ld. tíz éve az angolok ellen lőtt bombagólját) látványosan demonstrálják, hogy nem mindennapi csatárról van szó. Ráadásul, míg a legtöbb focista a harmincas évei végén örökre szögre akasztja csukáját, „Ibra” még negyvenen túl is aktív, és noha jelenleg súlyos térdsérüléséből lábadozik, a visszavonulás gondolata fel sem merült benne. Sajátos karaktere, valamint tündérmesébe illő életútja egyértelműen filmre kívánkozott.
Jens Sjögren le is csapott a lehetőségre, és második nagyjátékfilmjében egy hamisítatlan coming of age történetet mutat be. Adott a nyolcvanas évek elején egy bosnyák és horvát származású, de már Svédországban született, nehezen kezelhető, az iskolában renitenskedő gyermek, akinek az apja kőművesként, anyja takarítónőként próbálja eltartani a családot. Szűkösen élnek, a szülők elválnak, fiuk pedig kizárólag a játék iránti szenvedélyében és tehetségében bízik, kitartásának köszönhetően pedig elsőrangú futballistává válik. Mi ez, ha nem egy modern tündérmese?
A rendező kiváló döntésének bizonyult, hogy a történetet sallangmentesen, realista formanyelvi eszközökkel és helyenként ötletes vizuális megoldásokkal meséli el. Jól illusztrálja ezt a dialógusmentes nyitójelenet: Zlatan, már az Ajax Amszterdam színeiben, nem sokkal csapattársai mögött haladva, de tőlük látványosan elkülönülve, a maga ritmusában és nem a tréner által diktált tempóban cammog edzésre. E rövid snitt remekül szemlélteti különcségét és modorát. A film ugyanakkor halmozza a sportfilmes kliséket. Amikor a tinédzser Zlatannak nehezebb napjai vannak, például egy sikertelen randevút követően, rosszul megy a játék és agresszívvé válik, ellenben, ha jobb napja van, akkor megállíthatatlanul robog a pályán a kapu felé. Az ilyen jeleneteket némileg ellensúlyozni tudja a focistát megtestesítő Granit Rushiti alakítása, aki remekül imitálja Zlatan lezser járását és pökhendi stílusát.
 A képek forrása: MAFAB |
Sjögren igyekszik következetesen kitartani a realizmus mellett, még azt is megengedi magának, hogy kicsit odaszúrjon a svéd oktatási rendszernek: az iskolában is kezelhetetlen Zlatant tanárai speciális intézménybe kívánják küldeni, miközben csak odafigyelésre, szeretetre és biztatásra van szüksége. Sajnos az ehhez hasonló beszédes jelenetekből fedezhető fel a legkevesebb a filmben, Sjögren ugyanis végig meglehetősen vázlatosan és sekélyesen foglalkozik választott alanya miliőjével és kapcsolataival, emiatt a néző számára nem válik világossá a focista viselkedésmódja, pedig a film szerkezeti felépítése erre ideális lehetett volna. Nemcsak az elbeszélés, hanem a karakterek szintjén is akadnak kivetnivalók, elég csak a szinte parodisztikusan ábrázolt olasz klubtulajdonos maffiózókra gondolni.
A film három idősíkon keresztül, jól követhetően mutatja be a fiatal Zlatan karrierjének beindulását. Láthatjuk a tizenegy éves fiú kispályás diadalmenetét, a nagykamasz első sikereit és csalódásait, valamint amikor már éppen elhagyni kívánja a holland fővárost. A lezárás persze hallatlanul optimista, hiszen a fiatal csatárt végül nem más, mint egy top ligás csapat, a torinói Juventus szerződteti. A film úgy ér véget, mintha a csúcsra ért volna, pedig életének igazán izgalmas szakasza csak ezután következett, és nemcsak azért, mert a „zebráknál” szerzett bajnoki címeket a csapat bundabotrányai miatt utólag elvették.
Korunk világklasszis futballistái (Messi, Ronaldo, Modrić, Neymar, Lewandowski stb.) általában legalább négy, de inkább több évet töltenek el egy klubnál, Zlatan azonban egy csapatnál sem maradt négy évnél tovább. Mindig a legnagyobbaknál játszott (Internazionale, Barcelona, AC Milan, Paris Saint-Germain, Manchester United), még a tengerentúlra is eljutott (Los Angeles Galaxy), többszörös bajnok és gólkirály, nemrég pedig visszatért Milánóba a „vörös ördögökhöz”. Talán mindig az elitben kívánt játszani, esetleg folyamatosan próbára tenni magát, új kihívások elé nézni, ám a gyakori klubváltások leginkább azzal magyarázhatók, hogy karriervágya szorosan összefonódott identitása keresésével. Erre a film több ponton is utal, így nemcsak egy felnövéstörténetnek, hanem egy fiatal fiú máig tartó, bizonytalan azonosságtudatának lehetünk szemtanúi. Zlatan mintha sehol nem érezné magát igazán otthon, különösen aktuális klubjában, legfeljebb azon a pályán, amelyiken éppen játszik.
A Nevem Zlatan alapja egy olyan könyv, melynek már a címe is beszédes: Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimović. Az önelégült sztár, a svéd válogatott történetének legeredményesebb játékosa, akit lehet szeretni, vagy gyűlölni, de ha a futballról van szó, megkerülni nem lehet. Maga a film a focista és a játék rajongóinak élvezetes filmélményt nyújthat, a különleges mozgóképes tapasztalatra vágyóknak viszont már kevésbé.