Az izlandi születésű Baltasar Kormákur a független filmes szcénát maga mögött hagyva, mára a hollywoodi filmgyártás meghatározó alakjaként sorra szállítja a különböző túlélőfilmeket. Úgy tűnik, hogy a rendező ezt a műfajt érzi leginkább magáénak, és a családi problémákat feldolgozó műveit (101 Reykjavík, A tenger) később olyan mozik követték, melyekben a szereplőknek valamilyen természeti katasztrófával vagy extrém időjárási körülményekkel kell megbirkózniuk. Először hazai terepen maradva egy izlandi halászhajó elsüllyedésének a történetét mesélte el a Dermesztő mélység című filmjében, aztán érkezett az Everest és a Sodródás, hollywoodi sztárokkal és költségvetéssel.
 Jelenetek a filmből |
A rendező a tengerentúlon és hazájában egyaránt alkot, legutóbb két Izlandon játszódó sorozatnak volt a szellemi atyja (Katla, Ófærð), majd a jeges és hideg anyaországból a forró és száraz Afrikába utazott, hogy leforgassa a Fenevad című filmjét, melyben egy oroszlánt tesz meg a fő veszélyforrásnak — az állatok királya, miután orvvadászok lemészárolják a falkáját, véres bosszúhadjáratra indul, és minden két lábon járó élőlényt megöl, aki a területére téved. A forgatókönyv az oroszlánt emberi motivációval látja el: az állat nem élvezetből gyilkolja le a közeli falu lakosait, őt a bosszú és az emberek iránti gyűlölet vezérli. Ezt a film többször tudomásunkra adja, amikor a helyi szafarifelelős az ott vakációzó családnak ecseteli, hogy ő „ilyet még nem látott, az oroszlánok nem tesznek ilyet.”
Kormákur ügyesen adagolja a feszültséget és tartja vissza szereplői előtt az információt. Az elején rögtön megtudjuk, hogy mi történt a falkával, azt is, hogy az életben maradt hím különösen veszélyes az emberekre. A véres felütést azonban idilli képek váltják, amikor megismerkedünk Nate Samuels doktorral (Idris Elba), aki két tinédzserlányával repül Dél-Afrikába, ahonnan rákban elhunyt volt felesége származik. A férfit mardossa a bűntudat, mivel a nő betegsége alatt nem nyújtott támaszt sem neki, sem a lányainak, és ezt ők még láthatólag nem bocsátották meg az apjuknak. Nate azzal a céllal viszi lányait a varázslatos és vad vidékre, hogy édesanyjuk múltját jobban megismerjék és segítse őket a gyászban, miközben ő is közelebb kerülhet a gyerekeihez. Találkozunk Nate régi barátjával, Martinnal is (Sharlto Copley), aki vadőrként jól ismeri az állatok viselkedését és a szavanna törvényeit.
Az első napon körvonalazódnak a karakterek közötti viszonyok — az apa és a lányok közötti ellentétek —, másnap pedig indulhat a végzetesnek ígérkező szafari. A négyfős csapat kocsiba száll, hogy bejárják Dél-Afrika természeti kincseit és közelebbről megismerjék a vadvilágot. A filmet eredeti helyszíneken forgatták, így a National Geographic is megirigyelhetné az itteni felvételeket, melyek megnyerően adják vissza az afrikai környezetet, és legszívesebben már most befizetnénk egy szafarira.
 |
A dolgok a terv szerint haladnak, amikor azonban betérnek az egyik faluba, azzal szembesülnek, hogy a lakosok többsége halott. Martin nem tudja mire vélni az esetet, és azonnal segítségért siet, ám a filmbéli szörny, vagyis a felbőszült oroszlán rájuk támad, és innentől fogva a túlélés a cél.
A semmiből felbukkanó nagymacska elszakítja egymástól a csapatot, minek következtében Nate-nek egyedül kell megvédenie a lányait, miközben barátja épségéért is aggódik. Az új helyzet egyaránt próbára teszi Nate fizikai erejét, orvosi szaktudását és szülői felelősségét. Gyorsan kell döntéseket meghoznia, melyekkel mások és saját életét kockáztatja, ugyanakkor a lányoknak szintén félre kell tenniük az apjukkal szembeni sérelmeiket, de az is kiderül, hogy olykor nem ártana az idősebbre hallgatniuk.
A Fenevad visszatérő dramaturgiai eleme, hogy a karakterek sosem azt teszik, amit mondanak nekik. Kiváltképp a két tinilány az, aki újra és újra nem fogad szót és ostobán viselkedik, ilyen például, mikor a fiatalabb Norah (Leah Jeffries) elkóborol, vagy amikor az idősebb Meredith (Iyana Halley) útnak indul, hogy megmentse a sebesült Martint. Ebből a szempontból a „hogyan neveljünk kamaszokat?” szülői kézikönyv hasznára válna Nate-nek, akinek nem elég, hogy egy véresszájú fenevad ólálkodik körülöttük, még a lányaival sem bír.
Természetesen nemcsak a lányok makacssága játszik a nézők idegeivel, hanem — ahogy azt a műfaj szabályai megkívánják — egyéb tényezők is közreműködnek abban, hogy tűkön ülve várjuk, hogy hőseink kiszabaduljanak az oroszlán karmai közül. Ami elromolhat, az elromlik (kocsi, rádió), nincs se térerő, se internet, a nyugtatótöltetet szinte meg sem érzi az állat, és az egyik kocsiablak mindig le van húzva, mintegy felkínálva a lehetőséget arra, hogy a félelmetes bestia hozzájuk férkőzhessen. A helyzetet tovább súlyosbítja, amikor fegyveres vadorzók bukkannak fel, akik vesztükre alábecsülik a kiszemelt zsákmány erejét.
Kormákur remekül használja ki a helyszín nyújtotta lehetőséget; hamis hosszú beállításai valóban olyan hangulatot teremtenek, mintha ott lennénk a napsütötte és forró szavannán. A CGI technikával életre hívott oroszlán kellőképpen hiteles és ijesztő, Idris Elba karaktere a fináléban — A visszatérő után szabadon — impozáns testközeli harcot vív a fenevaddal.
A túlélős thrillerek és állatos szörnyfilmek mezőnyében a Fenevad labdába se rúg a klasszikusok mellett, mint például A cápa Spielbergtől vagy a Madarak Hitchcocktól, viszont az izlandi rendező azzal, hogy az állatok királyát tette meg filmje antagonistájának, olyan filmekhez csatlakozik, mint Stephen Hopkins 1996-os Ragadozók című műve vagy az extrém forgatásáról elhíresült 1981-es Üvöltés.
Baltasar Kormákur talán jobban tette volna, ha nem erőlteti az apa-lánya drámát és az érzelmi feloldozást, és helyette a fenyegetettséggel járó diszkomfortra fókuszál, valamint, ha a szörny cselekedetei megmaradtak volna az irracionalitás talaján. A végeredmény így inkább egy B-kategóriás zsánerfilm, mely az augusztusi uborkaszezonban egy darabig elevickél a mozik műsorán.