A dél-franciaországi Aix-en-Provence-tól húsz kilométerre nyitotta meg hosszas felújítás után kapuit a vöröshomokos bauxithegyek övezte, hatalmas betonépület, a Stadium de Vitrolle, ahol a 2022-es Aix-en-Provence-i Fesztivál keretében felcsendült Gustav Mahler II., „Feltámadás” szimfóniája Esa-Pekka Salonen vezényletével, és bármily furcsán hangzik, Romeo Castellucci rendezésében. Az olasz művész számos oratóriumrendezése után, mint például Bach Máté-passiója és Mozart Requiemje, ismét bebizonyította, hogy színházat csinálni az eredeti műfajtól függetlenül bármiből lehet, akár szimfóniából is.
 Jelenetek az előadásból |
A stadion hatalmas színpada többtonnányi fekete homokkal van fedve. A homok hol vastagabb, hol vékonyabb, így dimbes-dombos felszínt rajzol ki. Hol szárazabb, hol vizesebb, hol egészen süppedősen saras. Itt történik majd meg a feltámadás, gondolnánk. Nem is azért, mert Mahler a Feltámadás címet adta szimfóniájának, hanem mert Castellucci ezt a címet (Résurrection) adta előadásának.
A rendezőtől megszokott asszociációláncolat sokfélesége ezúttal kevésbé a képi világé. Most inkább a zene a szerteágazó, és a megszokottakkal ellentétben a képzelet labirintusa helyett Castellucci egy mederbe tereli a látottakat, tulajdonképpen valamiféle keretjátékot leszámítva egyetlen kép végtelenítésével. A kép, mint látni fogjuk, önmagában is megrendítő. De nagy kérdés, hogy miként tartja fenn a feszültséget a rendező a teljes időtartam alatt a monotonitás ellenére.
A homokos színpad hátteréből a monumentális, nézőkkel megtelt lelátóval szemben két ajtó áll nyitva. Az egyik felől „egyszerre egy fehér ló jelenik meg” (Jelenések könyve 19,11). Körbejárja, belakja a teret, vizet keres, és iszik, ha talál. Ha saras, akkor is – az életet keresi. Megjelenik a gazdája, mobiltelefonba mond néhány jópofa francia mondatot („Megtaláltam a lovat, minden rendben”) – itt még nevetünk. Távoznának, ha a jószág nem mutatna rá valami furcsára. Az életet keresi, a halált találja meg, a halál hírét hozza az ismeretlenből. A zene indul, állat és gazdája eltűnnek a színről, és mintegy két tucat fehér szkafanderes embert szállító autó gurul be a hátsó ajtókon. „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?” (Jelenések könyve, 7,13.)
Elkezdődik a mahleri másfél óra, a végeláthatatlan öt tétel, az életet és halált bejáró, színeket, fényeket és árnyékokat, humort és haláltáncot felvonultató grandiózus mű belső és külső zenekarral, két nagyszerű szólista énekművésszel (Avec Golda Schultz, Marianne Crebassa) és egy hatalmas, szintén nagyszerű kórussal. Miközben szól a zene, a sokféleség, a világmindenség, a színen végig ugyanaz történik: miután a ló felfedezett egy hullát, a védőruhás nők és férfiak kiássák azt, és százával ásnak ki további holttesteket a többrétegnyi homok- és sártenger mélyéről.
 |
A fehérruhások egy-egy gondosan kiterített fehér hullazsákra fektetik, majd becsomagolják őket. A földes-fekete testek közül előkerül egy sereg babaméretű is, ráférnek egyetlen hullazsákra, beférnek egyetlen ikeás műanyagdobozba – amilyenben a játékokat, az épp nem használt konyhai eszközeinket tároljuk. Abszurd ez, de nem Castellucci, hanem az élet (és halál) részéről: a holttestek elszállításához most ez a legpraktikusabb, ezt kívánja meg a mechanikus folyamat.
De ezzel nincs vége e folyamatnak, nincs újabb epizód, sem fordulat, ugyanaz folytatódik. A fehér ruhások ássák elő a fekete testeket, és az idő előrehaladtával beterítik velük és a fehér vászonzsákokkal a hatalmas színt akkurátusan soronként és oszloponként, hogy aztán az újra megérkező gépjárművekbe halmozzák őket. Mikrotörténetek ellenpontozzák, ezzel egyben erősítik a monotonitást.
A legfontosabb közülük azé a védőruhás alaké, aki a munka végeztével újra ásásba kezd: puszta kézzel, fáradhatatlanul, rendkívül hosszan, elszánt elkeseredéssel, a többiek hiábavaló hívására, vigaszára. Mintha benne összpontosulna a ki nem fejtett borzalom, a háború és a járvány feszültsége, értelmetlensége, a veszteségek és az állítás: az áldozatok száma végtelen. Amikor mindenki távozik, végül ő is elhagyja a színt, fehér szkafanderét egyedüliként levetve és a talaj feketeségében hagyva.
 Fotók: Festival d’Aix-en-Provence |
Hiába a Mahler-szimfónia színkavalkádja a fülrepesztő kitörésektől a kórus fojtott pianójáig – amit az előadók ki is játszanak, már amennyire a helyszín megkövetelte hangosítás érzékelni engedi –, a színen csupán a fekete és fehér monotonitása létezik. Vélhetően épp ebben rejlik a válasz a kérdésre, hogy miként nem veszít feszültségéből a történelmi jelen végtelenített, fekete-fehér dokumentációja. A rendező távol tartja a cselekvést a zene ritmusától, tempójától, tagolásától, hangulatától, az énekelt szöveg konkrét jelentésétől. Így a muzsika folyamatában akármi történhet, az ásás, feltárás, hullapakolás motorikusságát semmi nem állítja meg, nem árnyalja. A zenét nem illusztrálja a képi világ, hanem őrületes kontrasztot képez vele, amely ellenpont fenntartása, mondhatni a látottak és a hallottak dialógusának a tökéletes hiánya elementáris drámai erőt hordoz. Micsoda abszurdum ez színház esetén!
Egy olyan képet keretez a fekete környezetben a fehér ló és a földön hagyott fehér szkafander, ahol minden halott meztelen és a földtől fekete. Ahol minden élő fehér ruhás és a földtől fekete. Minden holttest arctalan, ahogyan arctalanok az őket kiásók is. Hogy ki ás, és kit ásnak, pusztán a véletlen műve, mindenki egyforma, bárki és mindenki lehet mindkét oldalon. Aztán hogy a holttestek háborús halottak vagy szegények a közös sírban, akiknek nem adatott meg a díszes temetés, vagy épp a járvány okozta hullahalomra utalnak a látottak, hogy a szkafanderesek korábban a COVID-19 fertőzöttjeit tesztelték – nem tudjuk, de eszünkbe jut.
A holttestek kiásása lenne a feltámadás? Felfedezhető ebben némi irónia tekintetbe véve, hogy hagyományosan magasztos, ünnepélyes, egyházi jelentésben használjuk a szót, és hogy mint láttuk, a színpadi sík távol tartja magát a zeneitől. Az előadás zárógesztusa, amikor is a mindenki által elhagyott színpadot sűrű eső mossa, mégis ad valamiféle poétikus emelkedettséget, megtisztulást, a tiszta víz ígéretét a szomjas lónak. Mondjuk ki: valamiféle apokalipszis utáni reményt.