„Hétköznapjainkat a szórakoztatás börtönében éljük. A művészet lehetőség a szabadulásra.” Egyébként is vissza-visszatérek hozzá, de különösen aktuális most ez a rövid idézet Romeo Castelluccitól, a theatrum philosophicum nagymesterétől. Hogy ezekben a napokban, hetekben miképp rendeződnek újra a hétköznapjaink, hogy kinek mit jelent a bezártság vagy a szabadság, hogy miféle lehetőségeket teremtünk magunknak a szabadulásra, szó szerint vagy átvitt értelemben – csupa olyan kihívás, amiről muszáj elmélyülten elgondolkodnunk. Egy olyan előadás, mint amiről most írok, ehhez nyújthat segítséget.

 

Amikor tavaly júliusban először láttam Aix-en-Provence-ból online közvetítve Castellucci Requiemjét (ami április 9-ig ingyen megtekinthető az Arte.tv oldalán), leginkább a lépték nyűgözött le. Nem elsősorban a színpadi akciókra gondolok, de persze arra is: sokadszor bizonyosodom meg róla, hogy a rendező őriz valamiféle dimenziókulcsot, amivel tetszés szerint nyitja és csukja, tágítja vagy szűkíti a teret, nem (csak) konkrét, hanem mentális értelemben is. 

 

A mindent elnyelő feketeség közepén fehér téglalap világít a földön. A közepén keskeny ágy, mellette éjjeliasztal, rajta pohár víz és egy narancs, az ággyal szemközt tévé. Egyszemélyes kórterem vagy puritán hálószoba? Mindegy is, a fehér hálóinges, mezítlábas idős nő rágyújt, némán mozog a térben, legvégül lefekszik az ágyba. Legvégül, vagyis utolsó alkalommal: valahogy világos, hogy élete végső perceit látjuk. És aztán megkezdődik a másfél órás varázslat: a nő szó szerint eltűnik az ágyban, teste lágy körvonalai maradnak csak ott. A feketeruhás ápolók célirányosan teszik a dolgukat, amikor a kevés, hátramaradt tárgyat fekete, áttetsző szövettel takarják le.

 

A biztos tájékozódási pontokat legkésőbb itt el is veszíti az ember, mert Castellucci enciklopédikus színházában az eminens tanuló is csak részismeretekkel bírhat, a nagy egészet a maga teljességében aligha látja át bárki a rendezőn kívül. És ez nem görögtűz meg petárdázás, de nem is a buta közönség öntelt lenézése. Ez a színház – idézőjelek kellenének a szó köré, mert többet akar, de ami fontosabb, jóval többet teljesít ez az össz-művészeti forma annál, amit a terminus, vagyis amit általában gondolni szoktunk róla, ígér –, szóval ez a színház egyszerre tud tüntetően arisztokratikus, megejtően különc és sok-sok elemében vállaltan banális maradni. 

 

Azt hiszem, nem csak én reagálok így Castellucci vízióira: mintha a végtelen vízfelületen egy lélekvesztőben üldögélve távcsővel kutatnék tereptárgyak után, hogy aztán feladjam a reménytelen küzdelmet, és végül belenyugodjak abba, hogy jobb, ha hagyom magam sodortatni a hullámokkal. Biztosan van, akit ez zavar, engem kifejezetten felcsigáz a szelíd akaratátvitel. Castellucci ajánlatokat tesz, a néző pedig a saját érzékenységétől, nyitottságától meg pillanatnyi hangoltságától függően ezek közül néhányra vagy sokra igent mond, másokat meg félretol maga elől. 

 

Halványan feldereng valamiféle narratíva, talán a hosszú nyitányban látott nő múltjából visszhangoznak képeket az egyre nagyszabásúbb és bonyolultabb, koreografált kompozíciók, sokcsatornás képzőművészeti installációk, mozdulatlanságba dermesztve is mozgékony élőképek. A haláltól az élet útján keresztül visszajutunk a záró képben a születésig. Azt, hogy itt nem egy, hanem az ember életéről van szó, korán világossá teszik a jelenetről jelenetre újraépített, látszólag csupán egy hatalmas fehér dobozból álló tér hátsó falára vetített feliratok. 

  

Tavaly nyáron is bele-beleborzongtam a „Kihaltak atlaszának” felvillanó bejegyzéseit látva, Mozart vendégzenékkel kiegészülő gyászmiséjének hangjaira ugyanis hosszú listát olvasunk. Kihalt állat-, növény- és emberfajok, eltűnt tavak, elpusztult városok és építmények, elfeledett vallások, kihalt nyelvek és népek, elpusztult műtárgyak neve tűnik fel pár másodpercekre. A számadás elementáris ereje éppen közönyösségében rejlik: a lehető legtágabb értelemben vett kultúra mostanra csak emlékképként velünk élő, jellemző vagy alig ismert tárgyai, lényei ezek.

 

Ez amúgy tipikus gesztus Castelluccitól: már-már kínosan közhelyes, mégis lenyűgözően hatásos megoldás. A névsor főhajtás mindaz előtt, ami volt, de elmúlt, aminek a kipusztításában tevőlegesen vagy közvetve, de részt vettünk mi, emberek. És amikor a leltár végéhez közeledünk, nem lep meg, hogy az enciklopédiában nyílik egy nagyon is személyes fejezet, ami az előadást éppen néző és hallgató egyénről, a legszigorúbban vett ittről és mostról szól.

 

És végig ott a kézjegy, Castellucci szignója; ott van a tradicionális táncokban, a túldíszített vagy épp puritán jelmezekben, a hol enigmatikus, hol nagyon is könnyen olvasható jelképekből megrajzolt akciókban, a monstre tömegjelenetekben megképződő intimitásban, a minden ember egyszeriségét és sérülékenységét plasztikusan bemutató minimálakciókban. Abban, ahogyan legkésőbb a fináléban rájövünk, hogy nagyszabású akcióművészet tanúi voltunk: a színpad és a rá lépők hozzák létre az ecsetet, ami elkészíti Castellucci freskóját.

 

Szoktunk olyanokat írni, hogy a valóság beúszik egy előadás alá: nem kell részletezni, hogy miért jelent ma egészen mást ez a Requiem, mint akár néhány hónappal ezelőtt. Végül a jelen szöveg címéről. Castellucci természetesen nem a halálnak, a meghalásnak örül. Ugyanakkor nem tudja, mert nem is akarja titkolni határtalan örömét afölött, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ezért megnyugtató, ha egy nagy gondolkodó felhívja arra a figyelmünket, hogy az élet él és élni akar.