David Cronenberg: Crimes of the Future / 56. Karlovy Vary-i Filmfesztivál
2022.07.06.

David Cronenberg új horrorfilmjének befogadásához nem annyira erős idegekre, inkább erős gyomorra van szükség. Az 56. Karlovy Vary-i filmfesztiválon néztük meg az ember fizikai és morális határaival kapcsolatban izgalmas kérdéseket felvető alkotást. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

David Cronenberg Crimes of the Future (A jövő bűnei) című új munkája a cannes-i filmfesztiválon debütált, ahol a kanadai rendező visszatérése a testhorror műfajához vegyes fogadtatásban részesült. Talán a színészek – nyilván szándékosan – mesterkélt játék- és beszédstílusa idegenített el sokakat. Ez az elidegenítés, ha nem is lehetett alkotói szándék, mégis éppen ez az egyik megfelelő hatás, amit ez a film kiválthat, hiszen végig a fizikai szintű befogadás és eltaszítás, a bekebelezés és a kimetszés, a mesterséges és természetes közti lehetséges választásokat mérlegeli.


Jelenetek a filmből

De hadd tegyek egy kis kitérőt. Közvetlenül azelőtt, hogy a Karlovy Vary-i filmfesztiválon átadtam magam Cronenberg brutális testfelderítésének, tettem egy próbát a De humani corporis fabrica (Az emberi test felépítéséről) című filmmel. A rendhagyó dokumentumfilmeket (Leviatán, Caniba) készítő Lucien Castaing-Taylor és Véréna Paravel alkotópáros friss munkája párizsi kórházakban forgott, és elsősorban orvosi-sebészeti beavatkozásokat mutat be olyan közelségből, ahogyan legtöbben soha nem láttunk ilyeneket. Agy- és gerincműtét, császármetszés és vastagbéltükrözés, valamilyen furcsa „pénisztakarítás” és hasonlók, apró kamerák segítségével belülről megmutatva, néha egészen szövetszintig hatolva.

Mi sem természetesebb, mint az emberi test, mi sem idegenebb, mint az emberi test. Eddig ismeretlen formákat, tereket, textúrákat tárt fel előttem a film, amiket lenyűgözve néztem, egészen addig, amíg az ájulás szélére nem kerültem, és muszáj volt kimennem a teremből. Sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok, de fellázadt a testem. Nem találtam gusztustalannak vagy taszítónak semmit, amit láttam, intellektuális ítéletnél vagy akár érzelmi reakciónál sokkal elemibb szinten, zsigerileg nem tudtam elviselni. És persze nem én voltam az egyetlen. De a szervezők már a vetítés előtt, a szokásos méltató, felkonferáló beszéd helyett figyelmeztették a nézőket, hogy aki rosszul érezné magát, távozzon nyugodtan.

Ősi önvédelmi reakció lehet ez: a belső szervek látványa fájdalmat, betegséget, végső soron halált jelent. Nem természetes ez a perspektíva. Miután összeszedtem magam, átsétáltam a horrorfilmre, amelyben a fekete csuklyás halálnak öltözött Viggo Mortensen testébe dugnak kamerákat, felvágják a hasfalát és kimetszik különböző szerveit. Biztos vagyok benne, hogy sokan ezt sem bírnák nézni. De nekem nem volt nehéz. Talán, mert tudtam, hogy ez nem igazi.


A képek forrása: Karlovy Vary-i Filmfesztivál

Howard Shore baljós-súlyos kísérőzenéjével megtámogatott, zöldes-barnás, lerobbant, koszos és mégis high-tech világban vagyunk, ahol nincs szükség tisztaságra és fertőtlenítésre, mert az emberek ellenállók lettek a legtöbb fertőzéssel szemben és fájdalmat sem igen éreznek már. (Covid-járvány alatt szemtelen csínytevéshez hasonló, felszabadító érzés egy olyan fantáziavilágba érkezni, ahol senki sem mos kezet.) Viszont akadnak olyanok, mint Mortensen Saul Tenser nevű figurája, akik időnként, ismeretlen okból, haszontalan szerveket növesztenek. Saul performanszművész, aki látványos előadások keretében, nyilvánosan operáltatja ki új szerveit alkotótársával, Caprice-szal (Léa Seydoux) – teste borzalmas működését művészetté szublimálva intellektualizálja, és így teszi saját maga számára elviselhetővé.

Saul különös rajongóra akad a nyugtalanító Timlin (Kristen Stewart) személyében, aki az új szerveket regisztráló hivatalnál dolgozik, és akit nyilvánvalóan szexuálisan izgatnak a férfi performanszai. Nincs ezzel egyedül, a „régi szex”, ahogy Saul nevezi, már kezd kimenni a divatból, egyre inkább a test fizikai felnyitása, a szó szerinti teljes kitárulkozás lép a helyébe. Aminek, szögezzük le, nincs köze a szado-mazóhoz, mert ebben nincs hatalmi játék, nincs veszély és nincs fájdalom. Persze mindenkinek eszébe jut a rendező Karambol című 1996-os filmje is, ahol az autóbalesetek és a sérülések váltak a főhősök fétiseivé, de ott a halál jelenthette a végső kielégülést, itt más a tét.

A kérdés ezúttal inkább az, hogy milyen új, adaptív stratégiákat alkalmazhatunk annak érdekében, hogy élni tudjunk abban a világban, amit magunk köré teremtettünk. Saul esetében ez úgy vetődik fel, hogy betegségnek, hibának, rákos burjánzásnak tekintse-e teste spontán szervprodukcióját, vagy fogadja el új önmagát mint a felgyorsult evolúció bámulatos csodáját. Egy másik történetszálon még sokkal konkrétabban szembesülünk ugyanezzel a kérdéssel: egy underground mozgalom tagjai azon dolgoznak meglehetős sikerrel, hogy műanyagemésztésre alkalmassá tegyék az emberi testet. Világos a dilemma: létezhet-e olyan „új normális”, amelyben szó szerint befogadjuk az általunk termelt, minket fojtogató szemetet, bekebelezésével a részünkké tesszük, vagy ezzel átlépünk egy olyan határt, amin túl már nem nevezhető embernek az ember.

A film címe mintha állást foglalna a kérdésben: eszerint a test használatának, kihasználásának egyes módjai morális vétségnek számítanak. De Cronenberg nem ennyire leegyszerűsítő. A mesterséges és a természetes viszonyát gyilkos harcként is ábrázolja, de olyan szimbiotikus kapcsolatként is, amelyben egy idő után elmosódnak a határok a kettő között. A Saul alvását segítő függőágy csápszerű nyúlványaival tapad a végtagjaira és reagál teste igényeire, az emésztését támogató etetőszéke pedig olyan, mint egy hajladozó csontváz – alig eldönthető, hogy tárgyakat vagy élőlényeket látunk. Talán mégis éppen akkor kerülünk összhangba a környezetünkkel, ha eggyé válunk a mű-anyaggal?

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Bujdosó Bori