Spiderhead
2022.06.22.

Előfordul, hogy egy film sikeréhez már a jó ötlet is elég, a Spiderhead azonban megmutatja, milyen, ha egy projekt rossz kezekbe kerül. A Netflix új filmje végtelenül unalmas, felejthető alkotás lett. BOZÓ ANTAL KRITIKÁJA.

Hollywoodban mostanában jellemzően kétfajta film készül. Az egyik a nagy költségvetésű, stúdiók által finanszírozott, valamilyen ismert történet vagy évtizedes sorozat folytatása – ezek kerülnek a mozikba. A másik a két mondatban összefoglalható, hangzatos cselekményű, de kisebb pénzből és egy-két közepesen ismert névvel elkészíthető ötlet, amely jellemzően streamingre készül. Ilyen a Netflix új filmje, a Spiderhead (A pók feje), amely koncepciójában tényleg érdekes, megvalósításában viszont annál laposabb.

A történet helyszíne a címadó börtönkomplexum, ahol az elítéltek egy önkéntes gyógyszerprogram tesztalanyaiként töltik mindennapjaikat, a testükre szerelt eszközökön keresztül különböző ingereket, örömöt, izgalmat vagy depressziót kiváltó kísérleti szerekkel pumpálják tele őket, cserébe viszonylagos szabadságot élveznek az épület területén belül. Az adaptáció alapja, a George Saunders által írt eredeti novella olyan sokszor körüljárt, de izgalmas témákat boncolgat, mint a gyógyszercégek túlkapásai, valamint az egyéni felelősségvállalás és annak mértéke, mindezt olyan rideg, a külvilágtól elszigetelt környezetbe helyezve, ahol jó eséllyel a legrosszabb emberi tulajdonságok jönnének elő mindenkiből. Tökéletes mozgóképes alapanyag, épp ezért meglepő, mennyire látványosan siklik félre a megvalósítás.

Adaptáláskor óhatatlanul megváltoznak a forrásműben fontos elemek, vagy éppen hangsúlyosabbá válnak mások, a Spiderhead viszont olyan, mintha egy nyers vázlat lenne egy az egyben leforgatva. Minden sablonokból épül, a futurisztikus, de még a költséghatékonyság keretein belül megvalósítható épület a koncepcióhoz mérten is ingerszegény, a karakterek ezerszer látott típusok halovány másolatai, míg a cselekmény percre pontosan épül fel a várható panelekből. Nincs egyetlen pillanat vagy jelenetsor, amit nem látunk jönni, és bár a bevált streamingtrendektől eltérően a film a két órát kegyesen csak alulról súrolja, nem lépi át, így sem kellemes élmény.


Chris Hemsworth

Jobb esetben a középszerű alkotásoknak is lehet mentsége, itt viszont sajnos a színészek sem szerepelnek jól, bár az is igaz, hogy nem sok lehetőséget kaptak. A legjobban a kutatóprojektet felügyelő Dr. Abnesti járt, akit Chris Hemsworth valószínűleg rendezői utasításra borzalmasan ripacskodva alakít, ami meglepően jól áll neki. Szándékai kíszámíthatók, barátkozós gesztusai rémesen tenyérbemászóak és az irritálóak, így bár egy pillanatig sem hiteles, legalább szórakoztató. Nincs ilyen szerencséje a főszereplő Miles Teller Jeffének, akinek nem egyszerűen elfelejtettek motivációt írni, hanem fogtak néhány alapműnek számító filmes visszaemlékezés-jelenetet, majd egymás után montázsolták őket, hátha működik. Teller tehetséges színész, de ilyen felületes alapanyaggal szemben ő is alulmarad, így hamar unalmassá válik, nézőként pedig nem tudunk szurkolni neki, csak végtelenül ununk mindent, amit csinál. A legrosszabbul viszont Jurnee Smollett járt, aki a kilencvenes évek legrosszabb női karaktereit kénytelen megidézni, személyes drámája és megnyilvánulásai kizárólag a cselekményt, azon belül is Jeff történetének alakulását szolgálják, s bár ő is dicséretesen küzd, hogy valami értékelhetőt nyújthasson – nagyjelenetében szinte sikerül is neki –, végül inkább elvesz, mint hozzáad a nagy egészhez, érzelmei pedig hiába kifejezőek, nem kötődünk eléggé hozzá ahhoz, hogy érdekeljen minket.

Általában nehéz megállapítani, mi ment ennyire félre egy papíron működőképes projekt körül, itt azonban utólag könnyen megállapítható, hogy főleg a készítők lettek rosszul megválogatva. A forgatókönyíró páros, Rhett Reese és Paul Wernick főbb sikerüket olyan fekete humorú vígjátékoknak köszönhetik, mint a Zombieland és a Deadpool filmek, stílusuk azonban borzalmasan vegyül a Spiderhead koncepciójával. Az alapot szolgáltató történet sokkal cinikusabb, mint a kész mű, amelyben a humor inkább próbálkozás szintjén, ott is főleg elcsépelt poénokban, vagy szimplán undorító gegekben merül ki, amelyek egy másfajta filmben elnézhetők, még talán jól is állnának, itt viszont aláássák az egyébként komolyan vehető témát.


Jurnee Smollett és Miles Teller. Forrás: netflix.com

A rendező Joseph Kosinskinek eddigi munkái közt voltak ugyan sikeresek, többek közt az idei Top Gun: Maverick, de alapjában véve egy főleg látványban gondolkozó, filmjei tartalmát tekintve  üres rendezőről van szó, akinek ez a film épp az egyetlen olyan eszközét veszi el, amivel emlékezeteset alkothatna. Az egy helyszínre korlátozott cselekmény és a hangsúlyosan a szereplők drámájára koncentráló események nem engedik Kosinskinek, hogy kiteljesedjen, az intimebb karakterdráma pedig láthatóan nem megy neki. Rendezése ehhez mérten lapos, látványában és kivitelezésében a tévéfilmes minőségnél valamivel jobb, de így is bőven a mozis szint alatt marad, stílustalan bérmunkának érződik.

A három fő alkotó folyamatosan egymás erősségeit oltja ki, ezt pedig a Spiderhead minden perce megsínyli. Társadalomkritikának túl felszínesek és sematikusak a párbeszédek, a már említett Deadpoolhoz és társaihoz hasonlóan túltolt poénkodós, esetleg tabudöntő filmnek viszont a tálalás túl visszafogott; már-már szégyenlős jeleneteket látunk, bármilyen ötlet, eredetiség nélkül.

A Spiderhead sajnos nemcsak egy szimplán rossz film, hanem az a fajta elhibázott és felesleges próbálkozás, ami se kiemelkedni nem tud műfajtársai közül, se annyira borzasztó nem tud lenni, hogy legalább ezzel emlékezetes maradjon. Kiemelt produkciónak szánhatták, ehelyett könnyen beilleszthető a Netflix egyre gyarapodó, felejthető próbálkozásai közé.

A film adatlapja a mafab.hu-n található.

Szerző: Bozó Antal
Címkék: Netflix 2022