A besúgó
2022.05.23.

Besúgófilm helyett hollywoodi ügynökthriller: ezért csúszik félre és ezért lehet mégis izgalmas az HBO első teljesen saját gyártású magyar sorozata. SOÓS TAMÁS SPOILERES ELEMZÉSE.

A besúgó az elmúlt évek legsikeresebb és egyben legmegosztóbb magyar sorozata, amely fordulatos történetével, lendületes rendezésével, kiváló színészeivel, és a nyolcvanas évek tárgyi és zenei világának nosztalgikus-vagány megidézésével sokakat tett rajongóvá, ugyanakkor szájbarágós dialógusaival, bántóan hollywoodi sztorivezetésével és történelmi pontatlanságaival ugyanennyi embert idegenített vagy idegesített (f)el.

Egyiken sincs mit csodálkozni. Hiába tűnhet úgy, hogy a besúgók és tartótisztek világa a közelmúlt egyik agyontárgyalt fejezete, a rendszerváltás utáni magyar filmgyártásnak valójában a vakfoltja ez. Alig készült film a besúgásról és az állambiztonság munkájáról, és azok nagyobb része is dokumentumfilm (Az ügynök élete, A tartótiszt, Operatív érték stb.), melyek a nagyközönségnek csak egy kis töredékéhez jutottak el, politikai pamflet (Az ügynökök a paradicsomba mennek), vagy jó szándékú, de nem a legjobban sikerült művészfilm (Drága besúgott barátaim), talán csak az Apacsokat és a thriller hatásmechanizmusát az ötvenes évek paranoid légkörére remekül adaptáló A vizsgát kivéve.


Patkós Márton, Váradi Gergely és Szász Júlia

Hogy A besúgó ilyen heves indulatokat váltott ki, és ilyen sok szociológiai-történelmi elemzés született a hitelességéről és annak hiányáról, az annak is köszönhető, hogy ez továbbra is a közelmúlt egyik feldolgozatlan-kibeszéletlen fejezete (a tömegkultúrában mindenképp), amit egyelőre nem tudunk fikcióként kezelni. Részben, mert sokan emlékeznek még a nyolcvanas évekre, és akaratlanul is a saját tapasztalataik szűrőjén keresztül nézik a sorozatot, amelynek így sokkal apróbb hibákat is felrónak, mint a régmúltban játszódó filmeknek szokás. Részben pedig azért, mert nem készültek el azok a meghatározó filmek erről a korszakról és témáról, amelyekhez képest el lehetne rugaszkodni a lazábban kezelt fikció irányába. Erre a dilemmára mondta Köbli Norbert egy régebbi interjúnkban, hogy addig nem lehet vígjátékot forgatni Trianonról, amíg nem készült el róla a konszenzusos nagy mű, és A besúgó fő alkotója, Szentgyörgyi Bálint is azzal védekezett, hogy az elmúlt harminc évben legalább tíz különböző hangvételű és stílusú, a rendszerváltás különböző oldalait körbejáró filmnek kellett volna születnie, de mivel ezek elmaradtak, most az el nem készült besúgófilmekkel kapcsolatos minden elvárás az ő sorozatára nehezedik, aminek nem tud és nem is akar megfelelni.

Ebben van igazság, de úgy érzem, hogy a sorozat körüli viták gyökere, ti. hogy mennyire pontos vagy pontatlan a sorozat, miért irritál egyeseket halálra és miért ragad magával másokat, nem annyira a magyar történelemhez fűződő viszonyban, hanem sokkal inkább egy alkotói/műfaji döntésben keresendő. Abban, hogy a részben nyugaton felnőtt és nem a magyar filmművészeti hagyományban szocializálódott Szentgyörgyi nem annyira besúgó-, mint inkább titkosügynök-sorozatként képzelte el a történetet. Nem állambiztonsági, hanem CIA-sorozatként, amelyben egy rendőrnek kívülről kell beépülnie egy zárt csoportba, legyenek azok szörföző, ezoterikus bankrablók, mint a Holtpontban, vagy a maffia, mint a Donnie Brascóban vagy A téglában, majd közéjük kerülve meghasonlik a saját elveivel, és erkölcsi döntést kell hoznia, hogy melyik oldalhoz is tartozik. Besúgóknak általában olyan embereket szerveztek be, akik eleve tagjai voltak egy társaságnak, tehát a saját barátaikat, családjukat, kollégáikat kellett elárulniuk, a sorozatban viszont azt látjuk, hogy a megzsarolt közgázos egyetemistának kívülről kell beépülnie az ellenzéki fiatalok közé, s ott aztán a besúgók hatáskörét jócskán túllépve titkosügynökként akcióznia, magnóval lehallgatnia, névsort lefotóznia vagy találkozókat meghiúsítania.


Szőke Abigél

Ez a műfajválasztás bizonyos szempontból hálás, mert olyan dramaturgiai sémát működtet, amit jól ismerünk a filmélményeinkből, ezért könnyű követni, és folyamatosan pumpálja a történetbe a feszültséget. Utóbbiért sokat tesz a kiváló, dinamikus rendezés is, amely a lendületes kameramozgásokat és egyben tartott snitteket éles vágásokkal kombinálja, így egyszerre kelti a mozgalmasság, a konfrontáció és a veszély érzetét már képi szinten is. A besúgónak ez a vizuális erénye – Szentgyörgyi mellett azt HBO-veteránnak számító Mátyássy Áron, Miklauzic Bence, és A Viszkist is fényképező Szatmári Péter operatőr érdeme – sajnos elsikkadt a divatosan retró díszlet- és látványtervre koncentráló diskurzusban.

Ugyanakkor annak, hogy a magyar történelmet egy sok szempontból tájidegen zsáneren szűrik át, járulékos veszteségei lesznek: a besúgás bonyolult pszichológiája a lebukás elkerülésére egyszerűsödik, az erőszak a gengszterfilmeket idézően nyílttá válik, az állambiztonság képviselői pedig amerikai típusfigurákként kezdenek el viselkedni. Ezt sok történész értelmezte úgy, hogy az alkotók visszatolták a sorozatot a nyolcvanasból az ötvenes évekbe, és a tartótisztek ÁVO-s módszerekkel operálnak, holott inkább arról van szó, hogy A besúgó (túl) sok mozzanatában köszönnek vissza a hollywoodi filmélményeink. Ezért gumibotoznak besúgókat a tartótisztek, ezért látjuk Száva Zsoltot rockysan bokszzsákot püfölni (ez a bevett képünk az elszánt underdogról), ezért kísérik fogdmegek az Astoria Kávézóban elvileg inkognitóban tárgyaló katonai ügyészt (egy maffiafőnöknek kellenek a verőemberek), ezért vezeti a csoportfőnök a rajtaütést a koleszban (a főgonosznak a film végén a szemébe kell nézni és legalább erkölcsileg triumfálni fölötte), és ezért vonzzák egymást olyan kitartóan az ellentétek (a főellenzéki Száva a KISZ-es vitapartnerébe szeret bele, a besúgó a tartótisztje lányával jön össze, s épp az egymást kölcsönösen gyűlölő proto-kapitalista mini-Komár Lacinak és az exfocistának kell összecsiszolódnia stb.).

Ezektől kétségkívül svungos lesz a történet, ugyanakkor Szentgyörgyi – aki az Aranyéletben üzemeltetett, többfős írószobával szemben egymaga írta az egész évadot – a történet előrehaladtával egyre többször nyúl nem túl épületes közhelyekhez, és ezek a sablonos megoldások a sorozat saját, belső logikáját is megsértik. Kezdve azzal, hogy hiába lesz izgalmasan ambivalens a demokráciáért antidemokratikusan lázadó Száva Zsolt figurája, ha olyan tenyérbe mászó, ízig-vérig seggfej zsarnokként viselkedik, akit biztosan kivetne magából az ellenzéki közeg, egészen odáig, hogy ha következmények nélkül meg lehet verni rendőröket, akkor nem annyira hiteles lépten-nyomon elnyomó diktatúráról beszélni.

A dramaturgiai hibákat és következetlenségeket nem is említve: miért tart több hónapig Katkának rájönnie arra, hogy ki a besúgó, ha tudja, hogy csak Geri lophatta el az ellenzéki fiatalok névsorát a táskájából? Miért hisz a katonai ügyész annak a besúgónak, akinek a félrevezető fülese miatt kirúgták az elődjét? Csoda, ha csökken a feszültség, ha az addig a rendszer legkeményebb katonájának tűnő katonai ügyész pojácaként szentségel, miután ugyanazt a hibát követi el, mint volt kollégája? (A besúgó kétszer is megismételt fordulata egy dupla csavarral szól hozzá a hitelességi vitához, hiszen pont ezek a fordulatok példázzák, hogy valójában miért nem így (testi fenyítéssel) és miért nem ilyen (megbízhatatlan és a megfigyelt csoportba kívülről, túl gyorsan beépülő) besúgókkal dolgozott az állambiztonság.)

Ugyanakkor az ügynökfilmes öntőformán így is átszűrődik az előző rendszernek – és nem a nyolcvanas éveknek – valamiféle sűrítménye, amelyben a kisemberek kiszolgáltatottsága, megalázottsága és félelmei válnak a leghangsúlyosabbá. Míg egy filmdráma a besúgás erkölcsi dilemmáit emelné ki, addig ez az ügynökthriller az árulás jellemtorzító hatására koncentrál, összhangban a sorozat egyik legizgalmasabb felvetésével, amit az egyetemi tanárt játszó Hajdu Szabolcs fogalmaz meg a második részben: hogy a rendszert azért igazán nehéz leváltani, mert már nemcsak az irodákban van jelen, hanem ott él tízmillió ember reflexeiben. Legjobb pillanataiban a sorozat ezt a gondolatot teszi meg a történet mozgatórugójává, amikor felsejlik, hogy itt tulajdonképpen a rendszer által megnyomorított emberek nyomorgatják egymást tovább a saját szintjükön, hiszen a hatalmat kapó besúgó ugyanúgy visszaél a kezében lévő információval, és nemcsak a lebukást kerüli el, de az őt majdnem lebuktató Barnát – aki ugyanannak a lánynak udvarol, mint ő, tehát még a szerelemben is vetélytársa – megalázza, csicskáztatja.

De legyen az a zsarnoki ellenzéki Száva, vagy az előrejutást a KISZ-ben látó, de a rendszert kijátszó, hiszen a KISZ-en keresztül külföldre dobbantó lány figurája, A besúgó legizgalmasabb karakterdilemmái általában a belénk vert reflexekhez való viszonyból, annak megszakításából vagy továbbéléséből fakadnak. Így pedig a sorozat nézhető egyfajta generációs lázadásként is, amelyben a huszonévesek megpróbálnak szakítani mind a magánéletükben (a fojtogatóan zsarnoki párkapcsolatok), mind a politikában a diktatórikus berendezkedésekkel, és a szüleik ezekre adott túlélési reflexeivel is, legyen az a disszidálás, a belső kivonulás, vagy az államhatalommal való együttműködés a karrier megőrzése érdekében. Ebben nyilván van egy nagy adag idealizmus, de a fiatalság jó esetben idealista, és a lázadásnak ez a pátosza különösen jól áll a kelet-európai keserédességet inkább csak a végkicsengésében érvényesítő sorozatnak. („Engem nem érdekel a hatalom.” „Majd fog.”)

Ráadásul a sorozatnak ezek az áthallásai sokkal izgalmasabbak annál, mint amik a legtöbbször szóba kerültek Száva Zsolt és a mai politikusok közé vont – többnyire didaktikus és pontatlan – párhuzamként. A besúgó egy generáció politikai öntudatra ébredésének is a története, és a sors fintora, hogy a sorozat az SZFE-s egyetemfoglalással egyidőben készült (bár a történetét nyilván jóval korábban megírták), és az épületek teraszáról szónokló, a nyolcvanas évek undergroundjára lázadó, akcióit közös énekléssel (A csitári hegyek alatt) kísérő egyetemistákban sokkal könnyebb meglátni a mai fiatalokat, mint a szüleik generációját.

Ez nyilvánvalóan akaratlan áthallás, ami a fiatal alkotók attitűdjéből fakadhat, akik saját bevallásuk szerint is igyekeznek túllépni az előző generációktól örökölt sérelmeken, reflexeken. Ezt erősíti a szereposztás, amelyben egyaránt láthatunk FreeSZFE-s és a Nemzeti Színházban játszó színészeket, és a történetvezetés is, amelyben a lázadásnak, a rendszerváltásnak van egy erős generációs vetülete is. Ha úgy tetszik, A besúgó generációs közérzetfilmként sokkal jobban működik, mint besúgóthrillerként, amennyiben a generáció alatt a színészeket értjük, és nem a nyolcvanas évek fiatalságát. Már csak ezért is érdekes lenne, ha készülne hozzá folytatás, mert az legalább annyira szólhatna az ellenzéki álmok rendszerváltás utáni meghasonulásáról, mint arról, hogy a most az oldalakon átívelő összefogásra törekvő fiatal generáció mennyire tud eredményesen árkot betemetni, vagy épp érvényes dialógust kezdeményezni a kibeszéletlen társadalmi kérdésekről.

És érdekes lenne azért is, mert a legkíváncsibb arra leszek, hogyan alakul majd a filmezést forgatásokon kitanult, autodidakta Szentgyörgyi Bálint pályája, aki A besúgó minden hollywoodizmusa ellenére is roppant tehetséges filmesnek tűnik. Interjúi alapján lenyűgözően magabiztos és reflektált alkotó, aki nem titkolja azt sem, hogy az egyszerre 61 országban bemutatott sorozatot szándékosan igazította a külföldi forgalmazás igényeihez is (a sorozat egyik producere pedig beszélt arról is, hogy az AT&T általi felvásárlás után és az HBO Max elindulásával egy kicsit másfajta szemléletnek kellett megfelelni a gyártás során, talán innen is az HBO-sorozatokénál amerikaiasabb hangvétel), és azért nem művészfilmet forgatott első nekirugaszkodásra, mert utána sokkal nehezebb lett volna pénzt szerezni a következőre. Így viszont szabadon válogathat a (külföldi) lehetőségek közül, megvalósíthatja többféle film- és talán sorozattervét, és nem lepődnénk meg azon se, ha a nagy sikerre (magas nézőszámok) való tekintettel A besúgóhoz is hozzáforgatna még (szakmabeli pletykák szerint) két évadot. Remélhetőleg a magyar történelem feldolgozása és a hollywoodi feszültségteremtés között ügyesebben egyensúlyozó, de nem kevésbé pörgős és népszerű évadot.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán ide kattintva érhető el.

Szerző: Soós Tamás