Li Ruijun: Porrá leszünk / 72. Berlinálé
2022.02.23.

Visszafogottságában varázslatos kínai filmköltemény született egy valószínűtlen boldogság jelentéktelenségéről. Li Ruijun csodálatos filmje az idei Berlinálé versenyprogramjának legkiemelkedőbb alkotása volt. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Az egyéniség és egyediség magasztalásának, a szabad önkifejezés hajszolásának, az én védelmének korában született egy olyan film, ami az emberség fogalmát mindezekkel szemben, az önfeladásban, a másoknak való alárendelésben, a végletes visszahúzódásban véli felfedezni. 

Számtalan esetben tanuljuk és tapasztaljuk, hogy ki kell állnunk magunkért és a jogainkért, hogy önálló, független mivoltunkat, határaink átléphetetlenségét kell hangsúlyoznunk, szabadságunk terét tágítanunk – erre jön egy kínai filmes és egy népmesei tisztaságú, mégis kegyetlen történetet varázsol a vászonra, amellyel aztán napokig nem tudunk mit kezdeni. Egyrészt azért, mert olyan mozgóképes csodát teremt, amit ritkán látni; másrészt azért, mert az emberi létezésnek a mai (nyugati) közbeszédben és médiakörnyezetben hiányzó, de nagyon érvényesnek tűnő dimenzióját mutatja fel; harmadrészt pedig azért, mert az egyén önmegelégedéssel történő elfojtásának magasztalása a mai Kína felől érkezve nem mentes zavaró politikai felhangoktól.

Világvégi, jórészt elöregedett kínai faluban az asszonyok addig beszélnek, míg sikerül összeházasítaniuk a két család fekete bárányát, a már bőven túlkoros legkisebb „gyerekeket”, akiknek jelenlétét a házban mindenki tehernek érzi: a férfi keveset és azt is dadogva beszél, a nőnek mintha kezeletlenül maradt csípőficama lenne, és még a vizeletét sem képes tartani. Az egyszerűség és az együgyűség határán egyensúlyozó, szinte fogyatékos két főhős a nagyobb testvérek és rokonok megelégedésére és a minimálisnál is kevesebb támogatásával megházasodik és önálló életet kezd az iparosítás és urbanizáció miatt sok üresen álló ház egyikében. Azt hiszem, nem számít spoilernek, ha annyit elárulok, hogy a falu lakóinak legnagyobb meglepetésére nem csak egymással jönnek ki egészen jól, hanem önsorsrontóan naiv viselkedésük ellenére egy gazdaságilag is életképes egzisztenciát építenek fel a szó szoros értelmében a két puszta kezükkel.


Jelenetek a filmből

Vannak filmek, amelyekről sok év filmnézési, elemzési és -fesztiválozási tapasztalata után sem tudom megmondani, hogy pontosan mi az a megformálásukban, ami oly ellenállhatatlanná teszi őket – még úgy sem, hogy általában elsődlegesen erre figyelek. A nehézséget ez esetben valószínűleg az okozza, hogy Li Ruijun filmes beszédmódjában nincsenek látványos szélsőségek: nem él szokatlanul hosszú snittekkel, vagy ellenkezőleg, villódzó montázsszekvenciákkal, nem statikus a kamera, de nem is látunk virtuóz kameramozgásokat, képei nem túltelítettek, de nem is tüntetően minimalisták. Azon ritka filmesek közé tartozik, akiknél elindul a film, és az első snitt első percétől a vásznon teljes értékűen megszületik az ábrázolt univerzum, és oly mértékben szippantja be a nézőt, hogy a monoton cselekvések és a minimális történet ellenére is folyamatosan elfelejtünk a kifejezőeszközökre figyelni. Amely eljárás persze egyszerre tekinthető a filmművészet kiemelkedő színvonalú gyakorlásának, és válhat a legkifinomultabb manipuláció eszközévé – erre még visszatérünk.

A film gyönyörű, de szinte soha sem hivalkodó kompozíciókban, nagy türelemmel mutatja meg nekünk a kvázi középkori körülmények között gürcölő pár mindennapjait. Hosszan figyelhetjük, ahogy szántanak, vetnek, majd később aratnak, illetve egyik központi szálként azt, ahogy a sok nehezítő körülmény (a talán eredendően jó szándékú vidékfejlesztési programok gyakorlatba ültetése miatt többször költözniük kell) ellenére lakhatásukat megoldják. A film talán leginkább magával ragadó része, mikor hosszú perceken keresztül nézzük, ahogy a sok költözést megelégelve a falu határában saját maguknak építenek házat szó szerint a semmiből, két kézzel vetve hozzá a téglát. Bármennyire meglepő, egy fárasztó fesztiválon, a nap sokadik filmjeként is megbabonázva nézzük ezeket az üres, érdemi történet nélküli jeleneteket, amelyek hosszan elidőznek a mindennapi cselekvések ismétlődő ritmusán. 

A Porrá leszünk megközelítésének különlegessége talán a „nyersanyag” értéktelenségében és érdektelenségében rejlik. A mindentől távoli falu lepusztultságában semmi nagyszerűség nincs, nyoma sincs látványos rothadásnak: a mélységesen jelentéktelen szereplőket csupán a jellegtelen sivárság veszi körül. A csoda pedig abban rejlik, hogy Li Ruijun ezt a semmit tudja teljes értékű, plasztikus mozgóképes jelenlétté formálni a vásznon.

Az a mód, ahogy a pár nem háborodik fel a nyilvánvaló kizsákmányoláson, a családtagok átverésén, a nekik mindenkinél drágábban eladott árukon és a mindenkinél olcsóbban bevett terményen, ahogyan még az olyannyira igazságtalan adósságokat is megadják, amelyeknek ellenértékét maga a hitelező is pironkodva fogadja el – mindez a világhoz való olyan tüntetően békés viszonyt mutat fel, amelyet elképzelni nehéz, de nézni lebilincselő. A Porrá leszünk az egyén kiváltságainak és jogainak hajszolása helyett annak a belső békének és boldogságnak a lehetőségét és fontosságát hangsúlyozza, amely azzal a környezettel való harmónián és megbékélésen alapul, amelyben jó vagy rossz sorsunknak köszönhetően élnünk adatik.


A képek forrása: Berlinale

Az emberség eme szokatlanul mély dimenziójának ilyen magával ragadó ábrázolása ellenére egy kínai állami pénzből készült film esetén mindig felmerül a gyanú az üzenet politikai felhangjával kapcsolatosan. A Porrá leszünk pedig trükkös ebből a szempontból, mert első látásra egyértelműen rendszerkritikusnak tűnik: rámutat arra, hogy az állam által indított nagyszabású vidékfejlesztési programok végrehajtásába rendszeresen hiba csúszik, hogy éppen a legelesettebbek megsegítésére alkalmatlanok, és ha véletlenül valami mégis működőképes lenne, a hivatali gépezet korrupt működése azt is aláássa. Ugyanakkor az egyéniség önfeledt feladásáról és az ebből fakadó boldogságról szóló mese – a szerzői intenciótól függetlenül – zavaró mellékzöngéket kap az emberi jogok és az egyéni szabadság kínai állam által szisztematikusan véghezvitt lábbal tiprásának a kontextusában.

A Porrá leszünk ennek ellenére és ezzel együtt lenyűgöző film, egy olyan alkotó munkája, aki néhány nagyobb fesztivál kisebb mellékszekciója után a berlini versenyprogramban mutathatta meg tehetségét és emlékeztethetett mindenkit a mozgókép varázslatos képességeire. Az a tény, hogy egy olyan zsűri, ami – a díjakat nézve – láthatóan teljesen félreértette az elébe tárt filmeket, még csak említésre sem méltatta, csak még inkább kiemeli nagyszerűségét.

A film adatlapja a Berlinálé honlapján itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt