Nézz le! – Mentőcsónak / Novara, Átrium
2022.05.17.

Három, mindenki számára többé vagy kevésbé ismerős élethelyzetet mutat meg a Novara társulat előadása. A Nézz le! nehéz szituációk csokra pengeélen táncolás, elfojtás és kirobbanás között, a jelenetek végén súlyos záró gondolatokkal, amelyek a civillé átalakuló játszók sajátjai. KÓNYA RITA VERONIKA ÍRÁSA.

A Mentőcsónak Egység és az Átrium Junior program égisze alatt létrejött előadás a Jurányi 123-as laborjának minimalista, tantermi miliőjében, a karnyújtásnyira lévő játszókkal minden bizonnyal nagyobb ütést mér a nézőre, mintha egy nagyobb helyen játszanák, látványos díszletben, sokkal több kellékkel. 


Jelenetek az előadásból

Az első jelenet egy vidéki nagyváros értelmiségi családjának veszekedése: az étteremben tört ki a botrány, ahonnan eljöttek, hogy aztán a négy fal között folytassák a vitát. Az ok, hogy a jogi tanulmányai vége felé járó fiú "a szülők háta mögött" merészelt dönteni jövőjéről. A jogot második helyre téve inkább újságírónak állna, mert az jobban érdekli, és már fel is vették egy komoly laphoz - éppen oda, ahol az apja a főszerkesztő. Van itt szó szárnypróbálgatásról, öntudatra ébredésről, nemet mondásról és - mindenekelőtt - elvekről. 

A kezdetben még megértőbbnek bizonyuló apa ugyanis hiába győzködi egyre inkább türelmét veszítve a gyereket, hogy a szerkesztőség egy propagandagyár, hogy ami ott zajlik, az nyomokban is alig tartalmaz valódi újságírást, és hogy a fiút jó eséllyel csak tapasztalatlansága miatt vették fel szerződéssel. Meg lehet érteni őt, de érteni lehet a fiút is, aki nagy álmokkal, az igazság bajnokaként, tiszta lélekkel vetné bele magát a munkába. A szülői érvelés hasztalan, a szócsata durvul, végül az apa elkergeti hazulról fiát. Pósfai István a fiú szerepében lázas tekintetű, igazát elszántan, végsőkig védelmező fiatal férfi, Öskü Bálint apája pedig megkeseredett, önmagával is hadban álló, magát nap mint nap szembeköpő megélhetési újságíró, míg Nagy Éva csak jót akaró, de saját elképzeléseit mereven keresztülvinni akaró, tanárként dolgozó anya.

A második jelenetben nem a tervek szerint alakul egy fiatal pár első éjszakája a több évnyi albérletezés utáni, immáron saját lakásban: a lány akkor mondja el a fiúnak, hogy terhes. Borul a papírforma, mivel a fiú az, aki örül, még egy suta, rögtönzött lánykérést is megejt, a lány viszont már eldöntötte: nem tartja meg a gyereket. Még élni szeretne, szabadon, szabadosan, kiélvezni szépségét, testének feszességét, a lakást, a belsőépítész hivatását, ahol éppen most érne be az elmúlt évek gürcölésének gyümölcse. 

A fiú ennél impulzívabbangondolkodik: ha most jön, akkor most jön, így is jó alapon. Igazságok csapnak össze itt is, és nem egyértelmű itt sem, hogy melyik irányba billen a mérleg. Felmerül viszont a kérdés, hogy az efféle húzd meg-ereszd meg meddig működhet egy párkapcsolatban. Meddig adhatja fel vágyait az egyik fél a másik kedvéért? Tudnak-e együtt továbbmenni a megváltozott élethelyzetben úgy, hogy egyikük szuverenitása se sérüljön? Elgondolkodtató Nagy Éva rövid konklúziója szerepéből kilépve arról, hogy számára ez a jelenet terápia, amely abban segít neki, hogy a való életben fel merje vállalni véleményét, hogy ne érezze bűnös selejtnek magát, ha nem úgy gondolkodik, ahogy állítólag a legtöbb nő. 

Férfi-nő játszma adja a harmadik jelenet gerincét is, budapesti castingba ágyazva: a fiatal rendezőnő és gyártásvezetője - mellesleg viszonyuk van egymással - készülő filmjükhöz keresik a férfi főszereplőt és egyre fogy a remény, hogy valaha megtalálják. Az utolsó percben toppan be egy jelölt, akiben a lány azonnal meglátja a szakmai és talán egyéb potenciált is - a gyártásvezető persze azonnal megérti ezt, és durva bosszút áll, porig alázza a fiút. Aki persze castingról lévén szó, mindent megtesz, amire kérik. 

Ahogy telnek a percek, egyre kegyetlenebb játszmázásba fordul át a szereplőválogatás. Nagyon vékony a határvonal, és át is lépik. A három jelenet közül talán ez a legbrutálisabb - Öskü Bálint zárógondolataiban meg is jegyzi, hogy ő személy szerint ettől a résztől tart mindig a legjobban az előadásban. 

Amellett, hogy az egyes jelenetek végén megtudhatjuk egy-egy színész viszonyulását a látottakhoz, a végső lezárásban három párhuzamos, rövid monológban csúcsosodik ki az elidegenítés, mindhárom játszó felfedi a színészethez való relációját.


A képek forrása: Átrium

A kellékek jelzésértékűek, a jelmezek (Tihanyi Ildi munkái) olykor többfunkciósak. A családi jelenetben a látszatra sokat adó szülők karótnyeltsége és a fiú szabadságot vágyó, tornacipős valósága feszül egymásnak az öltözékekben is. Aztán Nagy Éva a szemünk előtt változik át pizsamás belsőépítészből filmrendezőnővé egy pár tornacipő és egy farmer segítségével. A jeleneteket a színészi zárógondolatoktól a világítás halványulása választja el (fény: Czibor Attila), a fényekkel való játék keretbe öleli az egyes részeket, mígnem a teljes előadás végét jelző vaksötét borul a Jurányi laborjára. 

A színlap szerint ugyan egy fiktív országban játszódnak a mikrotörténetek, de egy-egy kiszólás egyértelműen belövi a kort, a 2020-as évek Magyarországát. Szó sincs fikcióról. Nyulassy Attila rendezése (dramaturgiai munkatárs: Ugrai István) fajsúlyos problémákat boncolgat, első blikkre csupán egy adott társadalmi réteg vagy korosztály problémáit, ám jóval több ez annál: egyre-másra jönnek a felismerések, a déja vu-k, a szembenézés önmagunkkal elkerülhetetlen. Pláne itt, ezen a mai Magyarországon. 

Az előadás adatlapja az Átrium honlapján itt található.