Dexter: New Blood
2022.01.24.

A Dexter: New Blood nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy jóvátegye a sorozat rajongói utálattól övezett befejezését. Vagy csak le akar húzni még egy bőrt az elmúlt 15 év egyik legnépszerűbb szériájáról? BECSÁGH DÁNIEL CIKKE.

Ha egy cím minimális szinten is benne élt a köztudatban, elképzelhetetlen volt, hogy az elmúlt néhány év során ne készüljön belőle folytatás, remake vagy bárminemű egyéb feldolgozás. A nosztalgia elképesztő dominanciájának egyik mellékágává pedig a kánon-korrekció vált: amikor egy folytatás úgy készült el, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyta, újraértelmezéssel „kijavította” az utált lezárásokat. A marketingkampányok egyik első állomásává így az lett, hogy az alkotók leszögezték, tudomást sem fognak venni az eleve csak ócska VHS-megjelenésként létrejött második-harmadik részekről, ami odáig fajult, hogy ezen felbuzdulva a Trónok harca utolsó évadának újraírását és -forgatását már egyenesen petícióval követelték a csalódott nézők.


    Michael C. Hall és Jennifer Carpenter

Ez persze aligha fog bekövetkezni, de most a Dexter újraélesztésével legalább egy másik rajongótábor vágya teljesült. A New Blood alcímű kiegészítés ugyan nem töröl el semmit az előző nyolc évadból, de egyértelműen arra a kihívásra ad választ, hogy kielégítőbb lezárással szolgáljon az eddigi utolsó szezonnál. Sőt, mintha egyenesen heccelné is a fanokat, hiszen éppen a rengeteg kifogás tárgyát képező utolsó képsorokra építi fel az alapötletet: akkor tényleg induljunk ki abból, hogy Dexter Morgan a fülledt Miamiból valahova az északi vadonba menekült, ahol favágással múlatja az időt! De az immár Jim álnévre hallgató hősünknek (továbbra is Michael C. Hall alakításában) nemcsak az éghajlatváltással kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a metropolisz után egy kellemetlenül belterjes, pletykás kisvárosban találja magát, hogy Sötét Útitársa ezúttal halott húga (Jennifer Carpenter) képében fúrja belé a kételyeket, s hogy a látszólagos leszokás után újra kedve támad az öléshez. Továbbá, hogy egy rivális sorozatgyilkos mellett még saját, évek óta nem látott fia, Harrison (Jack Alcott) is feltűnik a színen.

A New Blood ezzel éppen azokat a kérdéseket piszkálja meg, amelyeket a mű eredeti lezárása nyolc éve gyáván elkerült. Ugyanis míg az eredeti szériát a felszínen a „megússza-e Dexter a lebukást?” drámai kérdése dominálta, valódi konfliktusának az bizonyult, hogy a címszereplő vérszomjas ösztönei egyre több áldozatot követeltek mind önmaga, mind környezete részéről. Így tulajdonképpen annak szurkoltunk, hogy előbb érje el a megváltás, mint ahogyan önsorsrontó tragédiája beteljesül. A befejezésből viszont csak annyi derült ki, hogy miközben Dexter elkerülte a felelősségre vonást, saját bűntudatával és tetteivel nem kellett elszámolnia. A New Blood ezzel szemben már rögtön abból indul ki, hogy a főhőst az új élet sem védi meg az őrlődéstől, például attól a nyomasztó gondolattól, milyen hatással volt a fiára, hogy apaként elhagyta őt. 


    Jack Alcott és Michael C. Hall

Dexter számára nyolc év távlatából válik csak igazán súlyossá a dilemma, hogy visszatérjen-e a régi, kellemes rutinba, vagy válassza a bujkálástól, hazudozástól és gyilkolástól mentes, boldog, családi közeget (s hogy egyáltalán jól érezné-e magát a szolid polgári életben), és a New Blood tulajdonképpen saját nézőjével is ezt a játékot folytatja. Azért zavarba ejtő örökös, mert a nosztalgiát nemcsak jutalomfalatként kínálja fel, hanem döbbenetes pontossággal imitálja az első nyolc szezon élményét. Visszatér a belső monológként folytatott önmarcangolás, a hatóságokkal játszott macska-egér harc, a büszke rivalizálás az áldozatként kiszemelt sorozatgyilkosokkal, valamint a súlyos sorstragédiák, banális írói megoldások és bugyuta humor többszintű ambivalenciája. Így pedig nézőként azzal kell szembesülnünk, hogy jobban szerettük a főszereplőt fifikás sorozatgyilkosként, mint tragikus hősként. Továbbá azzal is, hogy a Dexter minden érdeme ellenére alapvetően tőről metszett, procedurális ponyvakrimiként funkcionált, és az akkori közegben egy érdekfeszítő alapötlet még bőven elég volt a kiemelkedéshez. De 2021-ben, amikor minden díjéhes presztízsszéria egyre elborultabb megoldásokkal verseng a figyelmünkért a tartalomáradatban, már ennek a sorozatnak is sokkal nehezebb elnézni bizonyos kifogásolhatóbb aspektusokat.

A lecke tehát számunkra is adott: hiába vágyunk vissza a múltba, hiába épül erre napjaink szinte teljes popkultúrája, ez a múlt bizony már korántsem csillog olyan fényesen, mint amikor benne éltünk. Ez pedig tökéletes párhuzamot képez Dexter sorsával, aki képtelen megbirkózni azzal, hogy gyilkosként a társadalom soha nem fogja elfogadni, sem önbíráskodóként dicsőíteni. (Pedig kezdettől fogva kacérkodik azzal is, hogy fia a tettestársa és valódi megértő partnere lesz.) 

Tehát sem Dexter számára, sem számunkra nincs valódi visszaút az eredeti széria élményéhez, a továbblépés valamilyen formája elkerülhetetlen. Így a New Blood tulajdonképpen egyszerre folytatás és egy helyben járás, nyitott és lezárt befejezés: elengedi az eredeti sorozatot, de ezt óhatatlanul is csak annak képére szabva képes megtenni. Azaz részben kudarcot vall, hiszen mint epilógus ez a tíz epizód sem feltétlenül okosabb, komolyabb, bravúrosabb, mint elődjei, ugyanakkor mégis önazonos, méltó befejezést képes nyújtani a karakter számára. És mostanság, amikor a popkultúra múltidézése kimerül a rajongók számára felvonultatott ikonográfiában, mindenképpen becsülendő, ha egy mű valóban szembe mer nézni önmagával.

A sorozat adatlapja a mafab.hu oldalán ide kattintva érhető el.