„Dante pokla merő nevetség ehhez…”, írta Chaim Hermann feleségének és lányának búcsúlevelében, melyet 1945 februárjában emberi hamvak alatt találtak meg Auschwitz egyik krematóriuma mellett. Európa a 20. század első felében megjárta a földi poklot. Hogy ez soha többé ne fordulhasson elő, s elkerüljük a mélységet, annak – állítólag – egyetlen módja van: bele kell néznünk, meg kell mérnünk, ki kell fürkésznünk, majd le kell ereszkednünk. Ian Kershaw legújabb könyvében éppen ezt teszi, belenéz, megméri, megvizsgálja s aztán (velünk együtt) alászáll – és nem először.

A munkásságáért 2002-ben lovaggá ütött Ian Kershaw középkorásznak készült. Hobbiból kezdett németül tanulni 1968-ban, a Manchesterben akkoriban megnyílt Goethe Intézetben. A kedvtelésből aztán egyfelől rajongás lett a német kultúra iránt, másfelől rögeszmés válaszkeresés a kérdésre, hogyan szédülhetett bele Goethe és Schiller hazája abba a feneketlen mélységbe – magával rántva az egész világot –, amit a náci rezsim idézett elő. Az angol történész saját bevallása szerint írásaival – melyek közül a legismertebb a magyarul is megjelent monumentális Hitler-biográfia – erre a nyugtalanító kérdésre próbált egyre pontosabb válaszokat adni. Ha végigtekintünk Kershaw életművén, akkor azt látjuk, hogy paradox módon – miként a jelentősebb oeuvre-rel rendelkező történészek általában – spirálisan haladva jut egyre beljebb a kérdéskör középpontjáig, avagy a mélység legaljáig: Hitler és a náci Németország több évtizedes kutatása után most vizsgálódásának horizontját térben és időben kitágítva Európa politika-, diplomácia-, társadalom-, eszme- és gazdaságtörténetét elemzi és mutatja be 1914-től 1949-ig.

Mikor kezembe vettem e vaskos, szép kiállítású kötetet (Kiss Áron munkáját), arra gondoltam, hogy Kershaw-nak írás közben – alighanem már sokadik alkalommal – a görög tragédiaköltők kihívásával kellett szembenéznie: hogyan lehet elbeszélni egy olyan történetet, amelyet már oly sokan megírtak és mindenki, aki a történelem iránt érdeklődik, (többé-kevésbé) ismer, úgy, hogy az az újdonság erejével hasson s lebilincselje az olvasót? Az előszóban mindjárt meg is kaptam a választ: „[A]z én munkám minden eredeti vonása kizárólag a struktúrában és az értelmezésben nyilvánul meg, abban, ahogyan megírtam a történetet, valamint az annak alapjául szolgáló érvrendszer jellegében.”

Kezdjük akkor a struktúrával. A pokolba és vissza historiográfiai szempontból klasszikus vonalvezetésű; tíz fejezetben, kronologikus rendben beszéli el az eseményeket és – a szerző szavaival élve – az azokat alakító gigászi erőket, a la belle époque-tól a KGST és az első szovjet atombomba megszületéséig. Az időrend csak a kilencedik fejezetben szakad meg, ahol Kershaw olyan gazdasági és intellektuális folyamatokat, valamint demográfiai és társadalmi változásokat tárgyal a braudeli longue durée (hosszú időtartam) szellemében, melyek átívelnek a korszakon. A makrostruktúra tehát – első pillantásra – nem mondható különösebben újszerűnek, ahogy a perspektívaválasztás sem: „Az általános szintézis természetesen inkább a madarak, mint a giliszták perspektívájából kénytelen szemlélni az összképet” – írja a szerző. Hozzáteszem, a madártávlatot nem csupán a történettudomány a korszakra vonatkozó eredményeinek egységbe foglalása indokolhatja, de Európa hétköznapi lakóinak életérzése is, amely például 1939 nyarán leginkább a „szorongó nézőkéhez” hasonlított, akik némán és rettegve követték végig, „ahogy a legnagyobb hatalmú országok vezetői úgy döntöttek a sorsukról, mintha csak bábukat tologatnának a sakktáblán”. Mindazonáltal Kershaw – hogy életet leheljen az öreg kontinens történetébe, s megmutassa, hogy a könyv lapjain felbukkanó statisztikai adatok mögött emberi sorsok húzódnak meg – kortársak (sőt egy-egy lapalji jegyzet erejéig saját felmenőinek a személyes élményeit, tapasztalatait is bele-beleszövi a nagy elbeszélésbe, mert azok – mint mondja – sokszor a korra jellemző általánosabb magatartásformákat és gondolkodásmódokat tükröznek. Ez alkalmasint így van, de ez az elbeszélői, történetírói módszer sem igazán új.

Nézzük most az értelmezés tágabb kereteit és az azt kijelölő érvrendszert. A pokolba és vissza struktúrájára, elbeszélésvezetésére a klasszikus címkét aggattam, s talán nem egyszerűsítek nagyon, ha ugyanezt a jelzőt használom a könyv szerzőjére is. Kershaw hagyományos iskolázottságú történész, és mint ilyen, azt vallja (nekem legalábbis ez az érzésem), hogy a történelem tanulmányozása az okok tanulmányozását jelenti. Ahogy az Európa önpusztító korszaka című bevezetésben írja: „Az itt következő fejezetek ennek a felmérhetetlen nagyságú katasztrófának (ti. a második világháborúnak és a genocídiumnak) az okait keresik, s az általános válság négy, egymással összefonódó, egyedül ezekre az évtizedekre jellemző fő tényezőjében összegzik őket…” Ezek pedig a következők: (1) a nemzetiségi és a fajvédő jellegű nacionalizmus fellobbanása, (2) az elkeseredett és kibékíthetetlen területi revíziós követelések, (3) a társadalmi osztályok kiéleződő harca és végül (4) a kapitalizmus elhúzódó válsága. S valóban, Kershaw ezekre a tényezőkre fűzi fel olykor kissé determinisztikusnak ható mesterelbeszélését, amikor például a századeleji nacionalista propaganda „gyümölcseiről” számol be, vagy a versailles-i békeszerződés következményeit ecseteli, vagy amikor a jobb- és baloldal sorozatos és véres egymásnak feszüléseit követi nyomon, vagy éppen a nagy világválság romboló hatásait elemzi. Nem vagyok a korszak szakértője, csak egy laikus érdeklődő, de megkockáztatom, ez az aitiológia sem eget rengető újdonság. És mégis van valami ebben a könyvben, ami hamar rabul ejti az olvasót.

Ian Kershaw

Szokták mondani, hogy a klasszikus történelmi művek alapvetően irodalmi természetűek. Azt hiszem, ez A pokolba és vissza „természetéről” is elmondható. Nem feltétlenül a történeti elbeszélés (szükségszerű) fikciós elemeire gondolok vagy a szerző (metaforikus) stílusára – noha ez utóbbi Dr. Molnár György kiváló fordításának köszönhetően az egyik oka, hogy a könyv nem engedi letenni magát –, hanem a mű, ha szabad ezt a kissé patetikus szót használnom, megvilágító erejére. Ez az erő pedig, megítélésem szerint, elsősorban a könyv a történettudomány különböző ágait és irányzatait összefogó és egymásba játszó mikrostruktúrájából fakad, no meg a hatalmas tudásanyagból, amelyre a szerző históriáját alapozza, s amelynek minden bizonnyal csak a töredékét képezik a válogatott bibliográfia tételei (pontosabban: képeznék, ha azokat nem hagyták volna ki a magyar kiadásból).  Kershaw úgy rendezi el ezt a kaotikus, szerteágazó anyagot, ami Európa 20. századi történelme, hogy a lehető legélesebben világítson rá azokra a múltból örökölt körülményekre, melyek mai napig, így vagy úgy, hatással vannak életünkre – mint például a tömegpolitika korának a beköszönte. 

Az első világháborút követően a győztes nagyhatalmak vezetői, figyelembe véve a monarchikus rendszereket szétfeszítő társadalmi követeléseket – melyeket főként a szocialisták, a nacionalisták és a feministák artikuláltak – ragaszkodtak hozzá, hogy az új Európa a demokráciák földrésze legyen, „olyan kormányzatoké, amelyek (…) a nép akaratát képviselik, amely többpártrendszerben, szabad választásokban és parlamentekben, választott törvényhozó testületekben talál kifejezést magának”. A politika addig nem látott méretű tömegeket mozgósított, s ez egyfelől kedvezett a demokráciák kialakulásnak és megerősödésének, másfelől viszont teret nyitott a tömegek manipulálásához, az intoleranciához, fasizmushoz, nácizmushoz, röviden: az autoriter politikai rendszerekhez. A tömegpolitika Janus-arca az 1920-as évek végére, 30-as évek elejére jól láthatóvá vált a földrészen: Észak- és Nyugat-Európa országaiban a demokrácia biztos lábakon állt, míg Közép- és Kelet-Európában hamar rogyadozni kezdett. Nem véletlenül persze. A területi integritásukat megőrző és kulturálisan homogén északi és nyugati nemzetállamokban ugyanis (ahol a nemzet egységesítése hosszan tartó, fokozatos fejlődés eredménye volt) a politikai és társadalmi intézmények a háború ellenére is folyamatosan fennmaradtak, a kormányzatok pedig képesek voltak integrálni a társadalom széles csoportjainak érdekeit és politikájukon pragmatikusan elvégezni a szükséges változtatásokat, s így  a  bal- és a jobboldal szélsőséges pártjait mindvégig a politikai élet perifériáján tartani. Mindezek a közép- és kelet-európai országokról – melyekre Kershaw a könyvben igen nagy hangsúlyt helyez – nem mondhatók el.

A kötet azonban nem csupán a demokrácia visszaszorulásáról, az autoriter rendszerek előretöréséről, s annak katasztrofális következményeiről szól, hanem a kontinens ámulatba ejtő életerejéről és metamorfózisairól is. Ezeket az átalakulásokat a szerző – a történettudomány szinte teljes eszköztárát felhasználva – átfogó összefüggésrendszerbe ágyazva tárja elénk, mint utaltam rá, lebilincselő stílusban. Európa összes országa, Oroszországgal (illetve a Szovjetunióval) és Törökországgal együtt feltűnik ezen a hatalmas, színes tablón. Értelemszerűen némelyek élesebb, mások halványabb kontúrokkal, de mindig ugyanazzal a gondos és világos vonalvezetéssel, ami már hosszú ideje az angol történész védjegye.      

Azt is szokták mondani, hogy az irodalomhoz hasonlóan a történelmet is a klasszikus művek megszületése viszi előre, melyek ugyanolyan időtállók és érvényesek, mint a tudományok alapvető elméleti képletei. Korai lenne még jósolni, de nem lennék meglepve, ha Kershaw könyve e klasszikus művek sorát gyarapítaná majd. Mindenesetre míg ez kiderül, kezünkbe vehetjük Európa történetének második kötetét (Hullámvasút, Európa 1950 – 2017), mely hamarosan megjelenik a Kossuth Kiadó gondozásában. Én már nagyon várom.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán található.