A „Jól van már” népiesebb, bizalmasabb változata, a „Jóvammá” Saly Noémi kötetének címadó írásában, a Ha túléljük ezt a marhaságot bevezetőjében fordul elő egy belső vita lezárásaként: „Ne a gyerekkorról? Jóvammá, értem én. De csak vissza kell majd kanyarodnunk hozzá, mert onnan indult az az út is, amelyiknek a végére most odaállítjuk a hősnőnket, Nussbaumot.” Az indítás pazar: egyszerűen és szellemesen jelzi, hogyan épül fel az adott kispróza, egyúttal azt is sejteti, mennyire fontos az elbeszélő és (ahogy látjuk majd) az esszéíró számára (is) a múlt.
 |
Ez az a kályha, ahonnan a könyv szerint el lehet indulni – egy ember, egy család, egy városrész jelenének és jövőjének a megismeréséhez. A személyes élettörténetekben persze, például (a rejtélyes nevű) Nussbauméban, a gyerekkor a kiindulási pont. Ez érteti meg – a maga fájdalmas hiányaival, egyszersmind szabadság- és biztonságérzetével – a felnőttkori vágyakat, célokat, viselkedéseket. Hogy például miért kell elutazni titokzatos földrészekre, különleges helyekre, miért kell belemenni reménytelen kapcsolatokba, vagy miért kell lemondani róluk s a többi. A Ha túléljük ezt a marhaságot című írásban például Nussbaumnak egy gyerekkori vágy teljesülését kell szerencsésen túlélnie: azt, hogy a portugáliai Szent Vince-foknál lábát lógázza az óceán vizébe. Ezt még kisiskolásként – a kétévesen elvesztett apa útikönyveit meg a jóval idősebb tesó atlaszát bújva – tervezte el. 20-22 évvel később persze kiderül, hogy éppen ott, a Szent Vince-foknál az óceán szinte megközelíthetetlen, fürödni pedig „veszélyes, és a legszigorúbban tilos”. De Nussbaum kedveli a veszélyt, a hivatalos tilalmakat pedig egyenest felhívásnak tekinti, így zúzódások árán és halálfélelemtől gyötörten, de megmártózik a méteres hullámú, hideg vízben. És boldog. A maga állította tilalomfákat azonban gondosan elkerüli. Például nem akarja elvenni más férjét, bár módjában állna, és szereti is a cudart („a krampuszt”), de ugye, ott van a kisgyerek. Ne nőjön fel apátlanul! Bízik a hűség és a szolidaritás megtartó erejében is, ezek parancsa ellen sem kíván véteni, jóllehet emiatt baleknak érzi magát.
Saly Noémi nem játszik pszichológust, életvezetési tanácsadót (bármekkora is a kereslet rá), esszéinek gondolatmenetéből, történeteiből, szereplőinek magatartásából spontán és magától értetődően rajzolódik ki a szép vezérfonál („Hazám, te szép vezérfonál, / ne hidd, hogy elveszítelek!” Parti Nagy Lajos: Szívlapát), és ha nem is olyan abszurd vagy groteszk komikummal, mint Parti Nagy esetében, de briliáns kedéllyel, bölcs öniróniával és játszi humorral mégiscsak az lesz elmondva, hogy miként éljen ma Magyarországon egy ember, ha önmagához és a felmenőihez hű akar lenni, és miként élje túl egy „középkorúvá lett személy” a maga válsághelyzeteit, az öregedéssel járó veszteségeket, hogy ideájához felnőjön, azaz „bölcs tabáni öregasszonnyá” váljon.
A könyv első felében a szépíró Saly Noémi kisprózáit, novelláit és elbeszéléseit olvashatjuk, s úgy tűnik, ezek közt öt önéletrajzi jellegű, nyolc pedig fiktív. Az utóbbiak hőse Nussbaum, ez a vagány, szabad nő, aki érzelmi krízisekben és egyéb életveszedelmekben igyekszik megmaradni, épen maradni, ellenállni a romlásnak (hasonlatosan a nagyanyai befőttekhez , lekvárokhoz), bármilyen hívogató is a harmadik emeletről az erkély alatti aszfalt. Ha azonban közelebb hajolunk az írásokhoz, észrevesszük, hogy Nussbaum életrajzi körülményei (tabáni lakóhelye, családja, gyerekkori élményei, iskolái) nagyon is hasonlítanak a szerző, illetve a könyvbeli én-elbeszélő (és esszéíró) körülményeire, élményeire.
Van pár kulcsdarab, mint például a Cidri-blues vagy a Disznóból legjobb a vad, amelyek egyértelműen jelzik, Nussbaum szerzői alteregó. Ezért lehetséges, hogy az én-elbeszélések és a 3. személybe távolított Nussbaum-szövegek zavar nélkül váltogathatják egymást a műben, teljes köztük az egység, s egy autofikció töredékeit, puzzle-darabjait adják ki. Egyedül az bosszanthatja az olvasót, miért nem tartalmaz még több darabkát a kirakós. Miért fogy el a történetek sora? A játékos-ironikus tónusú Nussbaum-történetekből (mint amilyen a Libajáték, a Jószágosdi, a Gyere moziba) feltétlenül többet igényelne. Szeretne újra hallani az ausztrál kétméteresről („mielőtt még Melbourne-ben megkaparintotta” volna „egy helyi erő”), a repülőklubos „krampusz”-ról, a bátyja által Sublótfióknak becézett négyévesről, a puliktól életörömöt tanuló kamaszlányról, és Géza húgáról is, aki ugyan magánemberként lehet vegetáriánus, de az elhunyt Géza testvéreként, a bátyja vadásztársaságában csak szedjen másodszor is abból a jó kis vaddisznópörköltből.
Persze a könyv szerkesztője és szerzője roppant figyelmes ehhez a telhetetlen olvasóhoz. Hogy a könyv második felében a történetek hiánya ne okozzon elvonási tüneteket, az esszék sorát egy hrabali komikumú feminista borongással indítják. A Nő a kocsmában felszabadult szövegelés a női sors fátumáról, arról, hogy a kocsmában, a férfirítusoknak e megszentelt terében „asszonynépnek helye nincs”. Amint betévedne, a férfitekintetek elborulnának, megszűnne „biztonsága a létnek, a hovatartozásnak, a világ rendjének”, és a káosz fertelmes jelei mutatkoznának. Már ha egyáltalán polgári kinézetű hölgyként, kalapban például „be lehetne állni a söntéspult előtt tétovázó férfiak közé”. Marad tehát a kísérő (egy férfi!) oldalán való besunnyogás, de akkor már – sör, bor vagy szilvórium fogyasztása után – jogos a vágy: „most pedig, ha kérhetném, kísérjen haza valaki, mint a régi szép időkben, amikor még ez is kötelező volt, és álljunk egy picit a kapualjban”.
A „régi szép idők” és az otthonos kapualjak azonban csak virtuálisan hozhatók vissza. Négy várostörténeti séta (rögzítése) kísérli meg a lehetetlent, hogy a Duna budai partján előre, az időben pedig visszafele haladva a képzelet a Tabán „zöldellő sebhely”-ét begyógyítsa, az 1933-ban lebontott hétszáz épületet helyreállítsa, s a „hűlt hely”-eket benépesítse a hajdan itt lakókkal vagy idelátogató fürdővendégekkel és kiszolgálóikkal (többek közt a prostituáltakkal), illetve a kávéházak és kisvendéglők látogatóival: Krúdyval, Virág Benedekkel, Vitkovics Mihállyal és másokkal. A tabáni múltba feledkező esszéket aztán egy komótos és mégis élvezetes szociográfiai munka követi, a Mindennapok, mely a polgári középosztály 20. századi életét a szerző saját családjának szokásvilágával szemlélteti.
A személyesség, az önéletrajziság a kötet végére ismét felerősödik, mintha a múlttal együtt a nagymamáktól és az édesanyától is búcsúzna bennük a szerző, azoktól, akik az otthonosság és biztonság érzését megteremtették számára, és mintát adtak a túlélésre és mások életben tartására – a legcsüggesztőbb körülmények közt is. Az ürügy gasztronómiai kalandozás a családi lekvárok és savanyúságok világában (Conservo; Olaj, só, citrom), aztán egy születésnap és egy levél. Böske levele, mely Ernst Lajos műgyűjtő öngyilkosságát adja hírül 1937-ben (valószínűleg az anyai nagymamának) Teheránba. Különös olvasni ezt a német és angol szavakkal tűzdelt bensőséges, de választékos idiolektust, mely maga az ingatag bizalom, a csalóka remény: meghalhatnak emberek, de mi élünk, s a világunk megmarad olyannak, amilyennek megszoktuk. És közben az olvasó nagyon is tart attól, hogy a levélíró Böske és családja nem élte túl a világ fordulását, és ha mégis, egészen más világhoz kellett akklimatizálódniuk.
Pedig milyen derűs nyugalomban lehet élni, ha a történelem tart egy kis szünetet. Négy olyan elbeszélést, illetve kisprózát találtam a könyvben, amely végig jelen idejű. Ezekben az idő nem múlik, csak van: „Nem üldöz, nem fenyeget, nem öl meg.” „Ünnep-idő, veled marad”. A boldogság állapotainak örök jelenjeit rögzítik. Békés, baráti együttléteket (Pótlapok a Tata-naplóhoz), szerelmet (Az öreg kétfedeles, plusz holdsütés), „százhúsz évnyi rükverc”-et, nyaralást egy dalmát szigeten (Lassú, végtelenül lassú), és végül egy groteszk idillt a tabáni Apród utcában, mikor egy apró ház udvarára bemerészkedik a nap (Vasárnapi kalauz).
„Nyárvégi ragyogás” – először ezt a címet választottam recenzióm hívószavaként, hisz a nap folytonosan süt a történetekben s az esszék leírásaiban, az elbeszélői kedély gazdagsága pedig „mézszínű fény”-be vonja be a kötet egészét: nemcsak az idilleket, hanem a fájdalmas történeteketés a kultúrtörténeti írásokat is. De igyekeztem kerülni a szépelgést, hisz mi sem idegenebb Saly Noémi írásmódjától. Mert lírai sűrítettségű ugyan a kötet prózanyelve, ám ez a lehető legtermészetesebben ötvöződik egy közvetlen, élőbeszédre emlékeztető nyelvhasználattal, a világra való nyitottság, kíváncsiság és adakozó kedv áradó bőségű nyelvével.