Tanabe Maszaaki hirosimai dokumentumfilm-rendező hívta életre azt a különleges vállalkozást, amelynek eredményét az egész világon követni lehetett november közepén a Youtube-on. 76 évvel a Little Boy nevű első atombomba ledobása, valamint 25 évvel a robbanás epicentrumában álló Hirosima Béke Emlékmű UNESCO világörökségi helyszínné avatása után a program szervezői és előadói szabadtéri nó-előadásokkal emlékeztek meg az atomtámadás áldozatairól. Az esemény japán címe magába foglalja az előadás spirituális célját is: megnyugtatni és megbékíteni az egyes számítások szerint százezer főnél is több elhunyt lelkét.

 

A 84 éves Tanabe személyes érintettségtől is vezérelve – otthona és családja is odaveszett a bombatámadásban – több dokumentumfilmben is feldolgozta a dóm környékének történelmét a túlélők (japánul hibakusa) vallomásai, valamint 3D-s és CGI modellek segítségével. Ezek közül néhányat a novemberi esemény közvetítése során is felhasználtak – különösen látványosak voltak a nyugati stílusú dómot magába foglaló hagyományos japán építészetű Szarugaku városrész rekonstrukciói. A nó-játék előzmény műfajáról elnevezett környéken a támadást megelőzően nó-előadók éltek és gyakoroltak, énekeltek és zenéltek nap mint nap – ezért a mostani fáklyafény mellett játszott nó-előadások nemcsak a környék, hanem a műfaj történetéhez is kapcsolódtak.

 

A több mint hatszáz éves múltra visszatekintő hagyományos japán nó-játék egy erősen stilizált, táncon, éneken, valamint élő dob- és fuvolazenén alapuló rituális színházi forma. Egyes szakértők japán misztériumjátéknak tartják, mivel erősen kötődik mind a japán mitológiához és az őshonos valláshoz, a sintóhoz, mind a később Japánban elterjedő buddhista hagyományhoz. A nó-előadásokban gyakran istenek, tündérek vagy szellemek lépnek fel, de legendás szamurájokról és udvarhölgyekről szóló darabokat is repertoáron tartanak a különböző nó-társulatok. Csökkenő – és korosodó – közönséggel ugyan, de ma is túlél a műfaj, amelyet 2008-ban a japán előadóművészeti formák közül elsőként vettek fel az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.

 

Nó-előadásokkal az esetek döntő többségében az erre szakosodott nó-színházak speciális tereiben találkozhatunk ma. Ezzel együtt előfordul, hogy a műfaj ősi formájához hasonlóan szabadtéren adnak elő nó-játékokat: vagy meglevő, vagy külön e célra emelt ideiglenes nó-színpadokon. Hirosimában is egy ilyet építettek az Atombomba-dómtól délre – így a tájolásának hála ott, ahol a hagyományos nó-színpadokon egy szimbolikus, festett fenyő látható a hátsó fal deszkázatán, ezúttal az atombomba támadás emlékét őrző rom állt, erős kontextust teremtve az esemény egészének.

 

Elsőként a Takaszago, egy isten típusú nó-dráma második felét adták elő. A teljes darab két egymástól távol eső, de egy párt alkotó fenyő (Takaszago és Szumijosi) összetartozásáról szól, a második részben pedig maga Szumijosi istene lép fel és lejt szerencsét, jólétet és boldogságot hozó táncot, megáldva ezzel a környéket és annak lakóit. Ünnepélyes hangulatú darabról van szó, amelyet gyakran adnak elő rövidített formában nó-programokban – emellett egyik verse a mai napig rendszeresen részét képezi a hagyományos japán esküvői szertartásoknak. Azért is illik az eseményhez a darabválasztás, mert az atombomba eredeti célpontja, a dómtól körülbelül 100 méterre található Aioi-híd neve megegyezik a Takaszago középkorban használt címével. Az aioi szó pedig annyit tesz: „közös élet”.

 

Teljes hosszában adták elő másodikként a Hagoromót, amelynek címe szó szerint azt jelenti, hogy „a tollruha”. Ez egy égi szűzről – egyes fordítások szerint tündérről – szól, akinek elveszett tollköpenyét egy halász találja meg. A halász magával vinné a ruhadarabot, amikor rászól a tündér: adja vissza, ő ugyanis anélkül nem tud visszatérni a mennyekbe. A férfi eleinte nem akar megválni a köpenytől, ám a tündér unszolására visszaadja, és csak annyit kér cserébe, hogy az táncoljon neki. A nó-színház egyik legismertebb, zeneiségében is jellegzetes táncával pedig a tündér lassan, de visszarepülhet az égbe.

 

Az Atombomba-dóm árnyékában mindkét nó-játék új jelentésekkel bővül. A Takaszagóban megjelenő istenség a halál és szenvedés helyszínére érkezve lejti táncát, és ezzel a 76 éve elpusztult város újjáépülését és jövőjét ünnepli. A Hagoromo tündére pedig nem egymagában száll fel a magasba végső táncával, hanem a kiengesztelni, megnyugtatni vágyott lelkekkel együtt tér meg oda. A dóm kékes fényekkel megvilágított szikár és komor képe egyszerre jelent izgalmas kontrasztot a nó világos fából ácsolt színpadával, díszes jelmezeivel, titokzatos maszkjaival és a lobogó fáklyák fényével – közben viszont ugyanolyan misztikus háttérré változik, mint a hagyományos nó-színpadok zöld fenyője. A japán történelem egyik legnagyobb katasztrófáját jelképezi – az előadás révén viszont a kultúra, a hagyomány és a művészet folytonosságát és győzelmét is hirdeti.

 

A hirosimai produkcióban fellépő Ósima család az öt nó-színészeket képző nó-iskola közül a Kita-rjú egyik ága. Az ötödik generációt képviselte a Takaszagót előadó Ósima Teruhisza, míg nővérét, Ósima Kinue-t a Hagoromóban láthatták az online nézők. Mindkét nó-színész az ének és a tánc terén is fegyelmezett, az alkalomhoz illő pontossággal és kifejezőerővel képviselték saját színházi hagyományukat. Emellett Ósima Kinue fellépése jelentős gesztus mind az előadók, mind a szervezők részéről, hiszen a klasszikus japán nó-játékot évszázadokig csak férfiak adhatták elő. Manapság azonban több professzionális női előadóval is találkozni Japánban, a Kita-rjú női előadói közül pedig Ósima Kinue az egyik leginkább elismert. Szerepeltetése azt üzeni, hogy ma már ő is lehet közvetítő a nó többszáz éves történelme, az atomtámadás emléke és a jelen között – és hogy a hagyományait féltve őrző nó-játék is megérkezett a 21. századba.

Az esemény Youtube-oldala itt található.