Utolsó éjszaka a Sohóban
2021.11.03.

A Nyomd, Bébi, nyomd rendezőjének új pszichológiai horrorja a hatvanas évek Londonján keresztül mesél felnőtté válásról, beilleszkedésről és a nosztalgia hamisságáról – több-kevesebb sikerrel. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Talán senkit nem fog meglepni, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho) ismét egy tiszteletteljes főhajtás Edgar Wright kedvenc filmjei előtt, elvégre a rendező teljes életműve régi filmek jeleneteinek és kliséinek kreatív újrahasznosításából áll. Készített ő már zombifilmet (Haláli hullák hajnala), buddy-cop komédiát (Vaskabátok) és bankrablós akciófilmet (Nyomd, Bébi, nyomd), amik mindazt összegezték, amit a műfaj addig felmutatott, ám nagy erényük, hogy az utalások megértése nélkül is élvezhetőek, történetük és szereplőik saját jogukon is kultikussá váltak.
 
Az Utolsó éjszaka a Sohóban esetében viszont nagy eltérés, hogy itt Wright nem kizárólag műfajok, hanem direktben egy korszak előtt tiszteleg, ami rá a hetvenes években felnőve kétségtelenül nagy hatással volt. Ez az első alkalom, hogy – bár tény, hogy van benne néhány poén – Wright nem a humor irányából közelít, és nem stílusparódiát szeretne, hanem valami komolyat próbál megfogalmazni. Nem véletlen, hogy magához képest lefojtott üzemmódban dolgozik, a harsány és bombasztikus rendezői húzásaiból jelentősen visszavett.
 
Egy másik jelentős eltérés az eddigiekhez képest, hogy Wright még sosem írta bele saját magát ennyire a történetbe, legalábbis nem nehéz belelátni, hogy a főszereplő, Ellie Turner (Thomasin McKenzie) őt magát helyettesíti: a nagyvárosról álmodozó művészlélek, aki nem találja a helyét a világban, és a hatvanas évek zenéjének, divatjának, mindenének a megszállott rajongója.
 
Ellie egészen addig a nagyanyjával él, ameddig fel nem veszik egy londoni egyetemre, ahol divattervezést tanulhat, de hamar rájön, hogy a különcök között is különcnek számít, ezért kiköltözik a kollégiumból, és inkább kivesz egy szobát egy idős hölgy lakásán. Itt azonban már az első éjszaka furcsa dolog történik: Ellie hirtelen 1966-ban találja magát, egy fiatal revütáncos-énekes (Anya Taylor-Joy) testében.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Lényegében ez egy vágyvezérelt fantázia, Ellie itt mindent megkap, amire a jelenben vágyik: népszerű, a férfiak akarják őt, és minden adott ahhoz, hogy sikeres legyen, hiszen egy igazi nagymenő ügynököt (Matt Smith) ismer meg, aki a szeretője is lesz. Ráadásul a mai, barátságtalan és veszélyes Londonnal ellentétben ennek még megvan a bája, így azonnal megszédíti a pezsgő és erotikától fülledt éjszakai élet csillogása. Innentől már nemcsak lélekben menekül a múltba, hanem szó szerint is.
 
A film eddig hibátlan: első osztályúak a díszletek, a jelmezek, a színvilág, a zenék, és tényleg minden kompozícióban és kameramozgásban érződik az átgondoltság. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a ’60-as évek Londonja sosem volt még ilyen szép, még a valóságban sem, ennek ellenére egy pillanatra sem válik mesterkéltté vagy giccsessé.
 
A problémák azonban az alaphelyzet lefektetése után kezdődnek. Egy ilyen tündérmese akkor működik jól, ha nézőként újra és újra vissza szeretnénk térni abba az álomvilágba, ahová a főszereplő is átruccan éjszakánként. Ehhez az odaát kibontakozó világnak mindig valami újat kellene mutatnia, ehhez képest az ottani cselekmény egy idő után egyhelyben toporog, és nem tud túljutni azon az előre sejthető megállapításon, hogy régen sem mentek jobban a dolgok. A film így nem váltja be saját ígéretét, és több időt tölt a jelenben, mint a múltban, ami Anya Taylor-Joy súlyos elpazarlásával jár.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A jelenkori idősíkot egy krimiszállal, Ellie szerelmi életével és horrorelemekkel töltik ki, de hiába a többfrontos letámadás, egyik sem működik igazán. A krimis rejtély többnyire átlátszó, és csak elterelésnek tűnik, a horror esetében pedig egyenesen döbbenetes, hogy Wright mennyire fantáziátlan: én sok mindenre számítottam tőle, de arctalan CGI-árnyakra biztosan nem.
 
Meglepő, de mind a krimi, mind a horror ott csúszhatott el, hogy Wright nem jól fogta meg a félelmek és a rémálmok mögöttes pszichológiáját, ami jelen esetben Ellie szüzességében gyökeredzik. Akárhogy is nézzük, a fantáziája középpontjában egy olyan nő áll, aki vele ellentétben aktív szexuális életet él, és Ellie a való életben is le szeretne feküdni egy fiúval. Ehhez képest a szexualitás csak nagyon felszínesen jelenik meg, pedig maga Wright nevezett meg olyan inspirációkat, mint a Ne nézz vissza! Nicolas Roegtól vagy az Iszonyat Roman Polanskitól, melyekben ennek központi szerepe van.
 
Hiába tűnik személyes történetnek, Wright nem enged be minket eléggé tinédzserkori emlékeibe. Még Quentin Tarantino szintén egy letűnt korhoz intézett ódája, a Volt egyszer egy... Hollywood is őszintébb érzelmeket hozott elő a karakterei lelkének mélyéről.
 
Az inspirációt jelentő művektől eltérően Wright nem mer elszakadni a történetmesélés konvencionális formájától, vagyis a (rém)álomlogika helyett végig ügyel arra, hogy a fantázia és a valóság közti határ egyértelműen elváljon. A főszereplőt objektív szemszögből látjuk, így nem kételkedünk a szemszögének megbízhatóságában. Ez jelentősen csökkenti az Ellie körüli veszélyérzetet, hiszen legrosszabb esetben is csak hülyét csinál magából a csoporttársai előtt, amikor furcsa víziói támadnak. Wright ezzel elvágja a metaforikus értelmezések lehetőségét, és minden szó szerintivé válik.
 
Úgy tűnik, mintha Wright és Krysty Wilson-Cairns forgatókönyvíró csak az alapötletet és a filmvégi csavart találták volna ki, és abban bíztak volna, hogy ha ezek működnek, akkor ami a kettő közt van, az annyira nem is számít. A koncepción nem kellett sokat gondolkodniuk, mert azt már Woody Allen megcsinálta az Éjfélkor Párizsbannal (és biztos, hogy még többen is őelőtte), a fordulatokról meg M. Night Shyamalan óta tudjuk, hogy annyit érnek, mint az előttük lévő film.
 
Félreértés ne essék, ez még így sem borzasztóan rossz film, hiszen Wright rendezéseit mindig öröm nézni, viszont csalódás, hogy mennyivel több lett volna ebben az alapötletben és ezekben a tehetséges színészekben. Ha most nem is jött össze, Wrightnak lesz még alkalma bizonyítani, hogy a stílusérzékén túl mondanivalója is van. Addig is lehet frissíteni a Spotify-listákat ezzel az elsőrangú soundtrackkel.
 

Címkék: Mozipremierek 2021