Beszélgetés Hoffer Károllyal
2021.10.28.

Hoffer Károly a Budapest Bábszínház alapembere: játszik, rendez, bábokat tervez, nem csak anyaszínházában. Új előadása, a Kisrigók érzékeny mese az örökbefogadásról. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Mikor jöttél arra rá, hogy nincs az a tabutéma, amiről a bábszínházban ne lehetne előadást készíteni? 
 
Hoffer Károly: Már egyetemistaként láttam jó pár ilyen előadást, de arra, hogy alkotóként komoly problémákat vethetek fel, a Semmivel jöttem rá 2013-ban. Egy évig gyűjtöttem hozzá anyagot, és tudtam, hogy ez komoly, provokatív előadás lesz. Igaz, volt bennem félsz is, hogyan hat a darabban látott játék a kamaszokra, de aztán ez a félelem alaptalannak bizonyult. A bábos formanyelv sokat segít abban, hogy a nehéz témákról is mélyen fogalmazzunk: miközben a Semmiben minden nagyon absztrakt és stilizált, minden áldozatnál megszületik benned valamilyen fájdalomérzet. Amikor a báb haját levágják, az véglegesnek tűnik, sokkoló. És ez nem új: gondolj arra, amikor Yves Joly Papírtragédiájában bejön két papírfigura a színpadra, és az egyik felgyújtja a másikat. A folyamat visszafordíthatatlan.
 
Hoffer Károly. Fotó: Bodnár Zsófia
Hoffer Károly. Fotó: Bodnár Zsófia
R: Tudjuk, hogy a gyerekeket kevésbé kell félteni, mint a felnőtteket, hiszen veszik a lapot, leszűrik azt az előadásból, ami számukra fontos. A Semmi mennyire volt megosztó előadás?
 
HK: Amíg nem működött nálunk a Mozgató program, kifejezetten ajánlottam, hogy ha valaki beszélgetni akar róla, szívesen jövök. Talán nem is az azonnali élmény az érdekes itt, hanem az, hogy pár nappal az előadás után milyen kérdések merülnek fel. Az előadás megosztó volt, persze: emlékszem egy pedagógusra, aki elmondta, hogy a hetedikes osztályát minden további nélkül elhozná a Semmire, de a huszonéves lányának nem mutatná meg. Egy problémaelőadás befogadása erősen személyiségfüggő, és azon is múlik, hány rétege van, kiket és hogyan akar megszólítani.
 
R: A Kisrigók is problémaelőadásnak ígérkezik: az örökbefogadás témája köré kerít egy varázslatos történetet kereséssel, kihívásokkal, egymásra találással.
 
HK: Itt nem a témától tartok, inkább a hat pluszos korosztállyal kapcsolatban vannak félelmeim. Mindig tisztelettel néztem azokat a kollégákat, akik ovisoknak, kisiskolásoknak rendeznek, mert sokkal több odafigyelés, tudás és tapasztalat kell ahhoz, hogy az ember úgy csináljon nekik előadást, hogy a probléma valóban a számukra legyen érdekes, hogy a játékok nekik szóljanak, hogy az ő absztrakciós szintjüknek megfelelően fogalmazzunk. Korosztályilag először merészkedem ennyire lentre, tehát van egy személyes része a bemutatónak. A történet is izgalmas: van három, máshonnan érkező gyerek, akik mellett van egy-egy nevelőszülő. Más karakter a Szaszka fölé tornyosuló agresszív nevelőpapa, mint a nagyon tüchtig Böbi néni Csabó oldalán, vagy a kedves, falusi nevelőmama Gigi mellett. Eltérő nevelői attitűdöket látunk, miközben a három gyerek szeretne végre találkozni egymással. Az előadás akkor működik, ha végig tudom szurkolni az egészet azért, hogy ők egymásra találjanak. Van itt még egy, nekünk fontos részlet: emlékszem, hogy egy társulatba bekerülni kicsit olyan, mint egy örökbefogadási folyamat részesévé lenni. Az, hogy három egyetemista, Bartos Ágnes, Podlovics Laura és Bartha Bendegúz játssza a főszerepeket, oldalukon tapasztalt színészekkel, óhatatlanul is párhuzamos helyzetet teremt. 
 
R: Gimesi Dóra bábszínpadi adaptációja Paulon Viktória hasonló című könyvéből készült, amiben a saját és örökbefogadott gyerekei történetét kerekíti mesévé a szerző. Hogyan kerültél a könyv közelébe?
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
HK: Paulon Vikit ismertem korábbról, nézett nálunk előadásokat a gyerekekkel, majd kaptam tőle a könyvéből. A Kisrigók blogon keresztül ismerkedtem meg a történetükkel: csodálatos, ahogy végigveszi annak a folyamatát, ahogyan a három gyerekkel találkozik, meg azt, hogy mennyi küzdéssel jár ez az egész. Tisztán, nyíltan fogalmaz, a blog a folyamat egyedülálló dokumentációja. Aztán múltak az évek, és amikor azon gondolkodtam, milyen előadást tudnék készíteni, ami aktuális problémára reflektál, beugrott, hogy ez a téma mindig is kéznél volt. Ráadásul az én gyerekeim most léptek ovis korba, így naponta látjuk, ahogyan újrafogalmazzák a világot, ahogy meghatározzák magukat, és közben rengeteget kérdeznek. A házi bemutatóra eljött Viki a gyerekekkel, és bár nagyon izgultunk, de rendkívül jól vették a dolgot. Amikor előadás után Bartha Bendegúz és Csaba játszani kezdett a negyediken, és egymást üldözték a darabbeli mentőautóval meg rendőrautóval, tudtam, hogy jól választottam szereplőt.
 
R: Számomra attól is izgalmas volt ez a szöveg, hogy nem is annyira az örökbefogadásról, hanem az azt megelőző időkről beszél.
 
HK: Fontos tudni, hogy ez az ő saját történetük, sok-sok személyesen megélt pillanattal, amit varázslatos elemekkel egészített ki Viki. A valóságban Viki és férje, Laci egyesítették a családot, tűzön-vízen keresztül mentek a három gyerek után, itt pedig fordítva történik: a testvérek mindenáron találkozni akarnak egymással, aztán találni maguknak egy anyát és egy apát. Gimesi Dórival azon is dolgoztunk, hogy megmutassuk a leendő szülők szorongással vegyes izgalmát. A könyvben erről kevés szó esik, de mi fontosnak gondoltuk, hogy lássuk, ahogy anya és apa készülődik, elbizonytalanodik, várakozik. 
 

R: A mesében a gyerekek és a felnőttek világa markánsan különbözik. A színpadon hogyan válnak el egymástól?
 
HK: Nagy vágyam volt, hogy egy olyan szőnyegen álljon az előadás, amin mintha drónfelvételről néznénk le a világra. A három gyerek a színpad három külön szegletében él, a tereik folyamatosan telnek meg tárgyakkal, játékokkal. Anya és apa menet közben rendezik be a teret mesélő teremtőként: ami a fantáziájukban megszületik, az a gyerekek pici világában realizálódik is, így legvégül felépül a közös gyerekszoba. Mert a rendőrautó, az állatkerti állatok, a mesekönyvek, szóval mindazok a dolgok, amik köré szerveződik a történet, velünk maradnak a gyerekszobában. 
 
R: Miből kezdesz dolgozni olyankor, amikor nem csak rendezője, de tervezője is vagy az anyagnak? 
 
HK: A karakterekből: megszületnek a fejemben és önálló életre kelnek. Dórival persze rengeteg mindent egyeztetni kellett, például azt, hogy mit kezdünk a hírpuskával, a belefonnal és más mágikus elemekkel. Hogy anya és apa hogyan kapcsolódik a történetnek abba a részébe, ahol a gyerekek találkozni akarnak egymással: ott vagyunk már veletek, igyekszünk segíteni, de nem avatkozhatunk be. És vannak veszélyek is: kérdés, hogy a gyerekek értik-e a nevelőszülő, az örökbefogadás fogalmát. Vagy amikor Gigi a pszichológusnál jár, megfordítja a helyzetet, és ő faggatja az orvost. De látjuk azt is, amikor Böbi néni elfárad, és van egy türelmetlenebb mondata. A felnőttek és a gyerekek mindezt máshogyan érzékelik, de lényegesek ezek a pillanatok, mert ettől válik emberivé a történet. 
 
Fotók: Éltető Anett. A képek forrása: Budapest Bábszínház
Fotók: Éltető Anna. A képek forrása: Budapest Bábszínház
R: Berg Judit írta a könyvről, hogy „nem szabad józan, felnőtt fejjel olvasni, teret kell engedni a gyerekek által teremtett csodavilágnak.” Emlékszel még az első olvasás benyomásaira?
 
HK: Erős mondatokra emlékszem. Amikor például azt mondja a hatéves Szaszka, hogy akkor kedvesek velem, ha nem is látnak, mondjuk akkor én se látom, hogy kedvesek, csak úgy elképzelem. Ilyen és hasonló mondatokkal van tele az anyag, ami meggyötri az ember lelkét rendesen. És amikor először találkoztam vele, nem azon gondolkodtam, hogy előadást készítek belőle: lenyűgözött, hogyan lehet ennyire sűrűn fogalmazni egy-egy karakterről.