Kisebb filmciklus volt a 2000-es években, többnyire Jack Nicholson főszereplésével, amikor nyugdíjazott kisemberek vágtak neki a sztrádának, hogy még egyszer, utoljára megízleljék az életet, és kipipálják az örökké halogatott tételeket a bakancslistájukról. Hasonló szellemben fogant, csak épp magasztosabb angol és borúsabb lelki tájakon suhan át a Szupernóva, amelyben egy hatvanas meleg pár autózza végig kapcsolatuk sorsfordító helyszíneit.

 

Hogy melegek, az még csak mellékesen sem témája a filmnek, s ez így van rendjén: sok évtizedes kapcsolatot látunk annak minden szeretetteljes rutinjával, és ez már önmagában ritkaság a szerelmet általában az ifjúkori fellángolástól a középkorú kihűlésig kísérő mozikban. Tusker, az amerikai író utolsó regényét írja, a zongorista Sam a visszatérő koncertjére készül, de nem csak emiatt nyomasztja őket a kezdet és a vég: Tusker demenciával küzd, pár év, talán pár hónap alatt fokozatosan elveszti az emlékeit, s vele együtt az identitását, a párkapcsolatát is. Útjuk nem is annyira nosztalgiatrip, mint búcsú: meghitt elköszönés az emlékezettől.

 

A táj tényleg gyönyörű, és nem is az angol vidék képeslapidillje, hanem robusztus hegyek rideg szépsége ellenpontozza a poros lakókocsiban kibomló kamaradráma intimitását. Dick Pope – Mike Leigh egykori operatőre – képei ízlésesen meghatóak, melankóliájuk aranybarnán sugárzik, szinte tapintható rajtuk az őszi elmúlás hangulata. A Szupernóva mégsem ütné át az ingerküszöböt, ha nem Colin Firth és Stanley Tucci játszaná a főszerepeket – Firth az érzelmileg állig begombolkozott, de nagyon is törődő britet, Tucci az ideges energiájú, csipkelődő amerikait –, de szerencsénkre ők játsszák, méghozzá pályájuk egyik legkiérleltebb alakítását nyújtva.

 

Felbukkannak különféle rokonok és családi barátok is a filmben, de futó benyomást sem hagynak maguk után: itt tényleg minden a nagy színészek nagy alakításáról szól. Közülük is Stanley Tucci viszi a prímet, aki szavak nélkül képes megteremteni az elenyésző tudat hétköznapi tragédiáját. Igen, a hétköznapit, mert ez nem a nagy konfrontációk és felismerések, hanem az apránként elfelejtett részletek, nevek, mozdulatok drámája. Ahogy tétovává lassulnak a mozdulatai. Ahogy fordítva vesz fel egy inget. Ahogy kiüresedő tekintettel néz maga elé, még tudva, még érezve, hogy képes funkcionálni, de már nem sokáig.

 

Talán nem független ez az alakítás attól, hogy Tucci maga is átesett egy súlyos betegségen három éve, és ezt épp mostanában hozta nyilvánosságra. Nyelvtumorral diagnosztizálták, kemoterápián esett át, féléven át csak etetőcsővel tudott enni, és amitől ez a sajnálatos, de legyűrt betegség több lesz szimpla bulvárkötődésnél, az a súlyos élettapasztalat, ami – nem tudom, de hiszem, hogy – az alakításában is megjelenik. Az elrozsdásodó mozdulatokban, a megtört tekintetben, és a halállal kialakított viszonyban, melynek dilemmái a filmnek is az egyik legfontosabb témáját adják.

 

Egy biztos: a Szupernóva nem született volna meg Tucci nélkül. Ő harapott rá a forgatókönyvre, amit aztán átküldött régi barátjának, Colin Firthnek, és így hirtelen össze is állt a film, amit a többnyire színészként dolgozó Harry Macqueen írt és rendezett, személyes érintettség (egy barátja apjánál jelentkezett a korai demencia) és többévnyi kutatómunka után. Macqueen rokonszenves koncepciót talált ki, amikor nem a betegségre helyezte a hangsúlyt, hanem a vele járó és a családot, a hozzátartozókat is érintő érzelmi teherre. A Szupernóvában átélhetővé válik, mennyire nehéz feldolgozni azt a helyzetet, amikor nem egy hirtelen haláleset okoz traumát, hanem a körvonalazhatatlan, lassú erózió, amelyben a mindennapos küzdelem az igazán megterhelő, mert idegőrlő, végeláthatatlan, és csak múló sikerekkel kecsegtet. „Nem lehet meggyászolni azt, aki még él” – mondják, és ennek az elvégezhetetlen gyászmunkának, ennek a limbóban töltött időszaknak a lelki terhe tényleg ránk nehezedik a film legtöbb jelenetében.

 

A Szupernóva akkor a legjobb, ha hagyja pusztán létezni a színészeit, mert olyankor Stanley Tucci és Colin Firth szavak nélkül is kifejez mindent, amit ki kell, amit ki lehet. Amikor viszont Macqueen nagymonológot ír nekik, mint a családi-baráti vacsoránál, akkor már nyílegyenesen átrobog a giccsbe – elég csak a film címét is kölcsönző csillagmetaforára gondolni. Ugyanez igaz a hosszútávú párkapcsolat rutinjára, amely tökéletesen megjelenik az összecsiszolt gesztusokban, de kissé erőltetetté válik a direkt viccelődések során. Bár Macqueen többször is próbál humorizálni, a film egyetlen igazán ironikus jelenete, amikor Tusker arra panaszkodik, hogy mintha a többek közt a melegellenes törvényéről is hírhedt Margaret Thatcher hangján szólalna meg a GPS-ük.

 

A brit visszafogottság a drámának sem tesz mindig jót, a konfliktusok túl sokáig lappanganak a mélyben, és mire rárobbantják azokat egymásra, a film hirtelen véget ér, azt a benyomást keltve, hogy ebben a morális dilemmában és érzelmi viharban mélyebbre is lehetett volna merészkedni. A filmvégi nagyjelenet emlékezetes, de nem feltétlenül az fog velünk maradni, mi történt, mit mondtak vagy mit gondoltak a Szupernóvában. Hanem Stanley Tucci elveszettsége, Colin Firth fájdalma, meg az a néhány, remegő kézmozdulat… És végül is ez se kevés.