Eleven kór
2021.09.03.

A kilencvenes évek tévéfilmjeit idéző történetből James Wan horrorba oltott krimit forgatott, ami egyszerre igényes és frusztrálóan zavaros. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.

A promóciós anyagok és maga a rendező, James Wan sem győzte hangsúlyozni az Eleven kór (Malignant) marketingkampánya során, hogy se nem folytatás, se nem adaptáció, hanem eredeti ötleten alapszik, de mint azt látni fogjuk, ez önmagában még nem garancia a minőségre.
 
Pedig ha valaki, akkor Wan élete végéig el lehetett volna a franchise-filmekkel és a korábbi horrorjainak folytatásaival: ő rendezte a Halálos iramban-sorozat sokadik részét és az Aquaman-t, de a nevéhez fűződik a Fűrész, az Insidious és a Démonok között is, amik összesen húsznál is több folytatást értek meg, és váltak eredeti ötletekből soha véget nem érő sorozatokká. Nem túlzás azt állítani, hogy Wan alapjaiban határozta meg az elmúlt tizenöt év mainstream horrorműfaját. Ám a szinte biztos sikernek számító Démonok között harmadik részének rendezése helyett valami újra vágyott, mert – mint interjúkban elmondta – hamar elunja magát.
 
Az Eleven kórt bevallottan a giallo filmek ihlették. A tipikusan olasz, hetvenes évek tájékáról származó műfajban a thriller/horror a krimivel keveredik, és az amerikai slasherek elődjének is mondható. Nem az a műfaj, amihez a fősodorban gyakran nyúlnak – bár Edgar Wright új filmjének trailere alapján egy giallo-reneszánsz sem kizárt –, de ahogy az az ilyen nagyvonalú nyilatkozatoknál lenni szokott, nagyon erőlködni kell, hogy az ihletforrást bele lehessen látni a végtermékbe.
 
Szokatlan inspiráció ide vagy oda, az Eleven kórnál sokáig nem világos, hogy mi is akar lenni. A főcím előtti prológusban egy kísérleti labor tűnik fel, ahol egy elszabadult humanoid lény vérengzésbe kezd. Ez nagyjából az X-Mennel teszi egy lapra a filmet, hogy aztán – James Wan életművéhez híven – egy hatalmas amerikai házban találjuk magunkat, ami a gótikus horrorok hangulatát idézi. „Már megint egy kísértetsztori” – sóhajtunk fel. A harmincas éveiben járó terhes anyuka, Madison (Annabelle Wallis) él itt az erőszakos férjével, és egy bántalmazásig fajuló összeveszésük után egy bőrkabátos, hosszú haját az arcába lógató alak jelenik meg a semmiből, aki brutálisan kivégzi a férjet.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A nő ezután újra és újra szemtanúja lesz annak, hogy a rejtélyes alak számára ismeretlen embereket végez ki, és mindezt úgy éli át, mintha a saját házában történne. Azt hiszi, hogy képzelődik, de a hírekből kiderül, hogy valóban gyilkos járja a várost. A látomásszerű vizuálok miatt sokáig úgy tűnik, hogy a fenyegetés természetfeletti eredetű, de aztán valahol az ötvenedik perc környékén világossá válik, hogy a gyilkos nem a túlvilágról jön, és nem is teleportál, hanem emberi eredetű. A film itt átvált rendőrségi nyomozásba, a giallóból ismerős krimiszál kerül előtérbe, vagyis a nagy kérdés, hogy ti. ki a gyilkos.
 
Alapvetően pozitív lenne, hogy unalmas expozíciók helyett a film sztorija a szemünk előtt bomlik ki, de a kiszámíthatatlanság izgalma helyett zavarodottságot eredményez, hogy ennyire későn fekteti le a játékszabályokat. Egy horrorban tényleg semmit nem kell túlmagyarázni, de azt az egyet fontos megértetni a nézői beleélés érdekében, hogy milyen jellegű fenyegetésről van szó. Egészen más hozzáállást kíván, ha paranormális eseményekkel vagy démonokkal van dolgunk, mint ha egy élő-lélegző sorozatgyilkos üldözi a szereplőket.
 
Hozzáteszem: maga a film sem tudja eldönteni, hogy a racionalitás talaján áll-e, és ezt nem úgy kell érteni, hogy többféle interpretáció is lehetséges, hanem úgy, hogy tele van ellentmondásokkal. Mondhatjuk, hogy a csavaros végkifejlet erősen feszegeti a racionalitás határait, de közben olyat próbál eladni valóságosnak, amit a nézők utoljára legfeljebb a kilencvenes években tudtak elfogadni annak. Valószínűleg nem véletlenül van egy olyan érzésem, hogy Wan sokat inspirálódott egy abból az érából származó Stephen King-műből.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ez a tévéfilmes-szappanoperás hangulat a párbeszédeken is érződik, a főszereplő például olyan életszerűtlen dolgokat mond, hogy „mindig is kíváncsi voltam, milyen érzés a biológiai rokonság”. Jól mutatja, hogy Wan az ijesztő jelenetek kitalálásában, majd akciódús megrendezésében kiváló, de ami ezek között van, abban túlzottan is a neki írt forgatókönyvre támaszkodik.
 
A sokadrangú alapanyagot is csak Wan intenzív rendezési stílusa menti meg a Zs-kategóriás katasztrófától: egy akciófilm vehemenciájával suhan és forog a kamera, és a jól adagolt paráztatás/vérontás tesz róla, hogy mindig legyen valami, ami felráz az émelyítően blőd dialógokból. A produkciós dizájn igényessége szintén dicséretet érdemel, a díszletek hangulatosak, és a zene is egy fokkal jellegzetesebb a megszokottnál, bár ehhez az kellett, hogy lenyúlják a Where is My Mind? főtémáját a Pixiestől.
 
Összességében az Eleven kór egy videótékás sztori igényes kivitelezése, ami aligha lesz mérföldkő a horrorban, mint Wan korábbi húzásai, de az így is látszik, hogy a rendező még igyekszik magát kihívások elé állítani, és ha más nem is, ez mindenképp elismerést érdemel.
 
Címkék: Mozipremierek 2021