A kortárs lengyel zene körképe
2021.09.13.

Itt minden a Sztálin halála után alapított Varsói Ősszel kezdődött, és még most sincs nagyobb esemény annál egy zeneszerző életében, mint amikor ott mutatkozhat be. Bemutatjuk a lengyel kortárs komolyzenét. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Miként a lengyel jazz, úgy a lengyel kortárs zene is az izgalmas és merész szinonimájává vált az utóbbi öt évtizedben Európában. Német zenekritikusok olyan szeretettel használták a „kortárs lengyel” címkét a 60-as évek posztvilágháborús nemzedékére, miként az olasz kávét vagy a svájci órákat szokás dicsérni. Volt is miért. 1956-ban indult útjára a híres Varsói Ősz (Warszawska Jesień) kortárszenei fesztivál, amely felkarolt minden modern, nem mellesleg a szovjet kultúrdoktrinákkal ellentétes esztétikai irányzatot a dodekafóniától a szonorizmusig, és a térségben egyedülálló műhelyt teremtett. A teljes kép izgalmasabb annál, hogy közös jelzőket aggassunk a lengyel zeneszerzőkre, így egyszerűbb, ha megpróbálom kiemelni a legjelentősebbeket. Nincs könnyű dolgom: a lengyel zene ugyanis meglehetősen színes és szerteágazó, szokatlanul magas respektje van az elektroakusztikus műfajnak, az utóbbi két évtizedben pedig az ebből fakadó műfaji keveredésnek.
 
Nem kezdem Ádámtól és Évától. Az természetesen Karol Szymanowskit (1882–1937) jelentené, akinek az élete számos ponton rímel Bartókéra. A II. világháború utáni modernista triászt is jól ismerjük. Witold Lutosławski (1913–94), akit gyakran neveznek a legnagyobbnak Chopin óta, legjobb művei (a zenekari Concerto és a Csellóverseny) ma a repertoár részei, sajátos tizenkétfokú technikája pedig tanulmányok tárgya. A két évtizeddel idősebb Henryk Mikołaj Górecki (1933–2010) előbb volt szerialista a posztsztálini időkben, majd a hetvenes években afféle „szakrális minimalista”. Ennek példája a II. szimfónia, a Beatus Vir, valamint a kereskedelmileg őrülten sikeres harmadik, a Szomorú dalok szimfóniája (1976). Alighanem most Krzysztof Penderecki (1933–2020) elismertsége a legnagyobb, noha a tavaly elhunyt mester későbbi stílusa elmozdult a Gyászének Hirosima emlékére radikális, kompromisszummentes horrorjától, a Lukács-passió és a Lengyel requiem révén ugyanakkor igen támogatott lett állami szinten is. És bár a közönség szeret triászokat alkotni, fontos tudnunk, hogy vannak még mesterek hármukon túl is. A korán elhunyt Baird és Serocki neve éppúgy megjegyzendő: ketten alapították a Varsói Őszt, amelyet aztán féltucatnyi másik kortárszenei fesztivál követett. A Nadia Boulanger-tanítvány Kazimierz Serocki (1922–1981) talán a legfontosabb szonoristának tekinthető: a hangszínek lehetőségeit a hangszerek szokatlan elrendezésével és kombinálásával, valamint elektronikával kutatta, két évvel halála előtt, zongorára és zenekarra komponált Pianophonie című darabjában (1979) elektronikus effekteket alkalmaz. Tadeusz Baird (1928–1981) szimfonikus és kamaraművek sorát írta, de inkább versekre írt énekciklusait tartják nagyra, kifejezésmódja talán Gustav Mahler, Alban Berg és Dmitrij Sosztakovics expresszív, lírikus nyelvére hasonlít. Utolsó műve a halált tematizáló Głosy z oddali.
 
Az emigráns zeneszerzők sajátos csoportot képeznek: természetesen a szovjet(izált) (kultúr)politika kényszerítette őket távozásra. Stefan Kisielewski azért nem maradhatott, mert nemcsak partitúrákat körmölt, hanem politikai esszéket is, megalkotta a lengyelek között szállóigévé váló „tökfilkók diktatúrája” idiómát, és 1964-ben aláírta a miniszterelnöknek címzett, a kultúra szabadságáért felszólaló ún. 34-es levelet. Az emigránsok közül Andrzej Panufnik a legjelentősebb: tíz szimfóniát írt, amelyek címeiből kiderül, hogy a folklór, a szakrális és a misztikus egyaránt inspirációi között volt. Legjátszottabb a monacói Rainier herceg díját is begyűjtő Sinfonia Sacra (1963).
 
A magyar közönségnek az utóbbi két-három évtized lengyel kortárszenéje kevésbé ismert. Nem pusztán azért, mert ezeket a műveket az idő még nem rostálta ki. Lutoslawski 1994-es halála egy korszak végét jelentette, megváltoztak a kultúrafogyasztási szokások, a szovjet világrendszer széthullásával csökkent az államízlés közvetlen hatása, de az avantgarde nyelv lázadó felhangja is. Más kihívásokkal nézett szembe a Varsói Ősz két igazgatója, Knittel és Wielecki is a kilencvenes években.
 
Krzysztof Knittel (1947–) a hetvenes években két évben is ellátogatott az avantgarde fellegvárnak számító Darmstadtba, a nyári kurzusokra, komputerzenét és programozást tanult a lengyel tudományegyetemen, és az Egyesült Államokba is elutazott. Zenéjében nagy szerep jut az improvizációnak, a zajnak és az elektronikus zörejeknek. Igen kevés műve érhető el az interneten, legjelentősebb alkotásai között van a Freight Train című kísérletező darab és a John Kinggel közösen komponált Heart Piece című „duplaopera”, amelynek bemutatója az 1999-es Varsói Ősz főattrakciója volt.
 
Tadeusz Wielecki (1954–) attitűdjére metafizikai érdeklődés és technikai kísérletezés jellemző. Mivel nagybőgőn játszik, ezért a vonóshangszerek szokatlan megszólalásmódjai érdeklik, Koncert à rebours című darabjában a vonósok folyamatosan csúsztatják a kezüket a fogólapon. Jelentős műve még a Japánban bemutatott Zongoraverseny.
 
A középgeneráció jelentős alkotója még Aleksander Lasoń, akinek Concerto Festivo című hegedűversenyét teljes egészében megismételték az 1998-as Varsói Őszön. Paweł Szymańskit (1954–) is kiemelném eklektikus és hatásos stílusáért, amely magába olvasztja a barokk és modernizmus zenei nyelvét, kiválóan hangszerelt és sohasem unalmas. Ő maga „szürkonvencionálisnak” nevezi a zenéjét. Három Partitát írt zenekarra, aztán zongoraversenyt, vokális műveket, Qudsja Zaher című operája pedig egy afgán menekült nő történetét meséli el. Paweł Łukaszewski (1968–) kóruskomponistaként elhivatott antimodernista, és generációjának legismertebb zeneszerzője. Több oratóriumot, oratóriumszimfóniát írt, de néhány zenekari és kamaraművet is.
 
Többek között az IRCAM-ban tanult Marzena Komsta (1970–), akinek energikus és eseménydús Agmen című darabja díjnyertes alkotás volt 1995-ben. Agata Zubel (1978–) nemcsak zenét szerez, hanem énekel is, Not I című darabját 2013-ban nemzetközi díjjal ismerték el. Az ő stílusa sokszor túlmutat a klasszikus zenén is.
 
A fiatal generáció egyik legtehetségesebbje a Fryderyk-díjas Paweł Mykietyn (1971–). Kezdetben a zeneszerzés mellett klarinétművésznek készült, így több darabjában kitüntetett szerephez jut ez a a hangszer. Huszonkét évesen debütált a Varsói Ősz programjában. Zenéjében megvan az, ami elődeinél sokszor hiányzik: a humor és a könnyed, akár önironikus hangvétel. Hatott rá Messiaen, a jazz, Bach és Lutosławski, de bármihez is nyúl, sajátos jelleggel látja el. Meditatív Epiphora című darabjában többek között a Goldberg-variációk hangmintáit használja.
 
A cikk a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával született meg. 
 
 
Szerző: Csabai Máté
Címkék: Varsói Ősz