Nehéz megítélni, mennyit ronthatott a Marvel renoméján a járványhelyzet, amely kényszerpihenő beiktatására késztette a stúdiót, de a Fekete Özvegy egyéves csúsztatása mindenképp a negatív következmények közé tartozik. A stúdió terveinek borulásával ugyanis a streaming került előtérbe, és odakint már három minisorozat is elérhetővé vált, melyek közül a Sólyom és a Tél Katonája erősen megkérdőjelezi a jelen film létjogosultságát a mozikban. A Bosszúállók: Végjáték idején elhalálozott Natasha Romanoff karakterének története ugyanis mind grandiózusságát és annak viszonylagos hiányát, mind pedig a rá fordított költségeket, de főleg a vizuális effektek minőségét elnézve sokkal inkább lenne a kisképernyőkre való, mint a nagyvászonra.

 

Az Amerika Kapitány: Polgárháború után játszódó film főleg helykitöltő, a már ismert karakter és az ő korábban is belengetett előtörténetének hosszasabb kifejtése. Megismerhetjük az Özvegyeket kiképző és felhasználó titkos ügynökséget, valamint a mi Fekete Özvegyünk múltjának szereplőivel, így annak látszatcsaládjával is találkozhatunk, mindezt azzal a nem különösebben titkolt céllal, hogy közülük is a Florence Pugh által játszott Yelena Belowa folytassa majd azt a következő filmekben, amit Scarlett Johansson elkezdett. 

 

Az egész köré épülő történet nem különösebben eredeti, tartalmazza az összes sikeresebb kémfilm kliséit, így kapunk egy kevés, Bourne-filmekre emlékeztető remegő kamerás akciózást és üldözést (a marketing során gyakran emlegetett Budapest mint helyszín csak itt jelenik meg, itt is csak bő negyed órára), majd a fináléra átcsapunk egy régebbi Bond-filmbe, ahol a háttérben tevékenykedő főgonosz titkos bázisán zajlik a cselekmény. A kémfilmes alapok tehát megvannak, és az sem lenne önmagában nagy gond, ha a végeredmény ezúttal visszafogottabb, mint képregényadaptációs társai.

 

A probléma a kivitelezés fantáziátlansága, amely inkább köthető a független filmek felől érkező Cate Shortland tapasztalatlanságához, mint az írók (Eric Pearson, Jac Schaeffer, Ned Benson) gyenge munkájához, közülük ugyanis ketten dolgoztak már sikeresebb Marvel filmeken, többek között a streamingen idén debütált WandaVízió epizódjain is. A stúdió fő producere, Kevin Feige korábban is előszeretettel kísérletezett kisköltségvetésű filmek felől érkező emberek alkalmazásával, és többször sikerrel is járt velük, ám ezúttal a végeredmény sajnálatosan olcsó kinézetű. 

 

Ez aligha meglepő, ha Shortland korábbi munkáit nézzük, melyek közt nagyrészt a kisképernyő dominál, egy-két kevésbé ismert filmmel kiegészülve. Kétségtelen tehát, hogy a rendezőnőnek megvan a filmes ismerete, érti és ismeri a dolgát, ez azonban egy ekkora film esetében kevés, főleg akkor, ha meg kell küzdenie a stúdiónyomással és azzal az igénnyel is, hogy filmje beilleszthető legyen nem csak a korábbi, de a később tervezett Marvel-filmek közé is.

 

A Fekete Özvegy azonban nem csak a rendezés miatt középszerű. Az akciók többsége fantáziátlan, koreográfia helyett folyamatos vágásokat kapunk, amik nem képesek elfedni a kidolgozottság hiányát, miközben hiába járunk rengeteg különböző helyszínen, a film látványvilága is ingerszegény, szürkésbarna színek dominálnak mindenütt, így a nem túl kreatív forgatókönyvet ezek sem képesek kompenzálni. Mindehhez pedig a Marvel esetében gyakori, szintén felejthető zene társul, melyet Lorne Balfi komponált, hallhatóan határidőre, mivel profi módon keveri saját korábbi és sikeresebb szerzeményeit a műfaj által megkövetelt dübörgő taktusokkal, végeredményben újdonsággal nem szolgálva.

 

Egyetlen igen fontos dolog menti azonban a filmet, a színészek játéka. Johansson az évek során beletanult szerepébe, itt is profi alakítást nyújt. Ügyesen válogat eszköztárában, ha épp akcióhős üzemmódban van, kemény, de a hirtelen érkező érzelmes jelenetek során is helytáll. Tökéletes társa és a film valódi sztárja pedig a kémtestvérét alakító Florence Pugh, aki most először játszik ennyi pénzből készült és szélesebb közönségnek készült filmben, de egyből megtalálja a helyét. A filmnek a kettejük viszonyára és szócsatáira épülő része jól működik, mivel a két színésznő láthatóan jól reagál egymásra. Ami viszont fontosabb, hogy Pugh önálló jeleneteiben is a többiek fölé emelkedik, és még alulírt szerepéből is képes a legtöbbet kihozni, így téve Yelenát a film legérdekesebb karakterévé, akire valóban lehet még építkezni az esetleges folytatások során.

 

Őket támogatja Rachel Weisz és David Harbour a kémszülők szerepében, előbbi a komoly, megfontolt, utóbbi a forrófejű és kissé bugyuta típuskaraktert hozza gyakorlottan, s bár Harbour határozottan a hálásabb szerepet kapta és minden irányába kerülő magas labdát gyakorlottan képes lecsapni, míg Weisz sajnálatosan karcsú karakterívvel kell, hogy dolgozzon, mindketten profin megoldják, a főhősökkel közös jeleneteik a film legkellemesebb pillanatai. Ezzel ellentétben Ray Winstone képtelen bármit kezdeni a szerepével, nagyrészt azonban önhibáján kívül, mivel a film sem nagyon kezd vele sokat, inkább alámerítik az összes gonosz ember klisében, ezzel a Marvel-filmek egyik legfelejthetőbb karakterét megalkotva. 

 

Ahogy nő a stúdió filmjeinek száma, úgy lesz egyre nehezebb eligazodni bennük, de leginkább önálló alkotásként beszélni egy-egy darabról. Ha magában nézzük a Fekete Özvegyet, egy középszerű mozit látunk, ami hamar feledésbe merülne. Ehelyett azonban feltűnnek a korábbi filmekre is jellemző poénos jelenetek, sőt kötődünk is a főszereplőhöz, a jól válogatott színészek miatt pedig megkedveljük az újabbakat, és ha nem is boldogan, de nem annyira kedvetlenül telik el a bő két órás játékidő. A Marvelnek azonban jó lesz a jövőben vigyáznia, mert bár jelenleg lehetetlennek tűnik, de több, hasonlóan középszerű alkotás után a legragaszkodóbb rajongók is elengedhetik a kezüket.