Partizán Színházi Találkozó / Partizán
2021.07.12.

Karsai György kiemeli, hogy a nemrég véglegesen felszámolt Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik nagy vívmánya a találkozás volt: a magyar színházi szakma egy helyen, egy időben beszélgetett egymással. Gulyás Mártonnak, ha nem is Pécsen, de ismét sikerült leültetni a szakma egy töredékét. DARVAY BOTOND ÖSSZEFOGLALÓJA.

Öt nap, hetvennél is több meghívott, széles merítés, többórás panel beszélgetések, életútinterjúk és koncertek. Második alkalommal szervezte meg Gulyás Márton és csapata (Garai Judit, Tési Dóra szerkesztők) a Partizán Színházi Találkozót, vagyis a PASZT-ot. 2020-ban még POSZT (Pandémia Okozta Színházi Találkozó) néven futott a fesztivál, mely a Pécsi Országos Színházi Találkozó pótfesztiváljaként mozgatta meg a színházi szakembereket – és nem csak őket. Ahogyan az egy évvel korábbi eseménynek, az idei találkozónak is az a legnagyobb erénye, hogy széles körben szólítja meg a színházi szakmát és kezdeményez diskurzusokat különböző témákban: fiatal alkotók, háttérmunkások, szakszervezetek tevékenysége, finanszírozási kérdések, stb. A cél, és ezt fontos hangsúlyozni, hogy minél szélesebb perspektíva rajzolódjon ki az adott témá(k)ról egy-egy beszélgetés során. 
 
Olyan párbeszédre invitál Gulyás, ahol nincsenek tabuk, és bármiről lehet nyíltan és felvállaltan beszélni, kérdezni. Nehéz feladat, mert tetszik vagy sem, de egy olyan országban, ahol egy pohár víz kiöntése is képes aktuálpolitikai vihart kavarni, nem egyszerű megszűnő képzésekről, színházi fesztiválokról vagy befogadói normákról – ha egyáltalán létezik ilyen – beszélgetést kezdeményezni és folytatni. A feszültség azt eredményezi, hogy a Partizán stúdiójában a meghívottak térfelén hol nagyon visszafogottá, a nézők számára meg unalmassá válik egy-egy panel, hol pedig szélesedik, merészebbé válik a vélemények skálája a szereplő alanyok között, ami maximálisan megragadja a nézők figyelmét. Gulyás lehetőséget teremt, ha rövid ideig is, hogy a meghívottak szemtől szemben reflektáljanak minden feltett kérdésre és gondolatra. Mindössze annyi a kérdés, ami mellesleg a beszélgetések dinamikájának is meghatározó eleme, hogy ki hogyan él a szabad reflexió lehetőségével?
 
A kizárólag online térben zajló találkozót a nemrég elhunyt Lengyel Anna dramaturg, a PanoDráma társulat alapítójának emlékére ajánlotta fel a csapat. A fesztivál nyitónapjának első blokkjában riportfilmmel emlékezett vissza öt alkotó, színész a dramaturgra (Alföldi Róbert, Bezerédi Zoltán, Molnár Piroska, Schilling Árpád, Urbanovits Krisztina), ahol a művészek Lengyel tenni akarását emelték ki, illetve – ahogyan Alföldi Róbert fogalmaz – a magyar színházi szakma összerendezését, lecseszését. A tizennégy panelbeszélgetés tematikai egysége igyekezett minél szélesebb körben lefedni mindazt, ami jelenleg a magyar színházi életet meghatározza és működteti, legyen szó akár fiatal alkotók láthatóságáról, morális és etikai kérdésekről, a színházművészet közoktatásban betöltött szerepéről, fesztiválokról és ökológiai lábnyomról, vagy arról, hogy mit jelent a 0-24-es készenléti állapot egy-egy színházi háttérmunkás számára.  
 
Az egy-másfél órás beszélgetések időtartama elegendő ahhoz, hogy a Gulyás által felvetett problémákra reflektáljanak a meghívottak, de korántsem elégséges ahhoz, hogy hosszas viták, érvelések és megoldási lehetőségek bontakozzanak ki a stúdióban. Például a színházi szakemberek panelvitájában – mellesleg az egyik legdinamikusabb beszélgetés –, ahol világosító (Hlinka Mónika), rendezőasszisztens (Szakács Zsuzsi), művészeti titkár (Szinai Eszter) és színpadmester (Kovács János) osztotta meg gondolatait, élesen tematizálva a munka és a hivatás közti különbségeket. Időszűkében csak a lényegi problémákat tudta pedzeni a négy meghívott: állandó készenlét, stressz és feszültség a munkatársakkal, ugyanakkor óriási szerelem a színház iránt. Bármennyire is paradox állításnak tűnik, de mind a négy meghívott, ha más-más úton is, tézisként mégis azt a gondolatot fogalmazta meg, hogy szerelem nélkül nem lehet azt a színházi munkát végezni, amit ők űznek.
 
Ascher Tamás a vele készült életútinterjúban is megjegyzi, hogy a színházban a színházról kell beszélni éjjel-nappal, mert ez tartja életben az ott dolgozókat. Szinai Eszter az állandó készenlétről beszélt, hogy a színészek egyeztetése, kikérése jóval túlmutat a napi nyolc órás munkabeosztáson, Kovács János pedig a kommunikáció adta egyszerű lehetőségeket hangsúlyozta, hogy a feszültség és egyéb kellemetlenségek megelőzhetőek azzal az egyszerű fogással, ha az alkotók kommunikálnak egymással és az adott produkció munkatársaival. Az állandó készenlét kapcsán Gulyás felveti a kérdést, hogy mindez nem tekinthető-e kizsákmányolásnak. A mi szakmánkban nincs tehermentesítés, fogalmaz Szinai, majd árnyalódik a kizsákmányolás fogalma: mind a négy ember hivatásként tekint munkájára. Ugyanakkor az is fontos Hlinka Mónika szerint, hogy egy-egy feladat során az elvégzett munkát kérjék számon személyeskedő megjegyzések helyett. Így máris kitágul a beszélgetés köre, hiszen messze túlmutat a színházi szakemberek kerekasztalán. 
Hasonló, a szűk színházi kereteken túlmutató beszélgetéshez köthető a színházakban létrejövő etikai kódex. A Vígszínházban debütáló dokumentum kapcsán olyan kérdések merültek fel, mint hogy kié a felelősség, amikor verbális vagy testi abúzussal szembesül az intézmény, a színházigazgatónak mennyiben felelőssége a múlt sérelmeinek feldolgozása vagy ki az, aki szankciókat szabhat színházigazgatóknak, illetve nyilvánosságra kell-e hozni a bántalmazás történeteit vagy sem? Rudolf Péter kifejtette, hogy bármennyire is nehéz, de színházigazgatóként csakis a jelenre koncentrálhat és arra, hogy a kialakított békét az intézmény vezetése mindvégig fenntartsa. Gy. Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes bejelentette, hogy a fővárosnak is készül egy a Vígszínházéhoz hasonló etikai kódexe, amelyet fővárosi cégek és intézmények fognak adaptálni. Szintén kérdésként merült fel, hogy a színészoktatáson belül milyen alternatívákhoz nyúlhat az oktató, ha a színésznél a megalázás helyett más eszközökkel akarják elérni a kívánt hatást?
 
A Partizán csapata innovációban is debütált, hiszen eltökélte, hogy öt fiatal színházrendező/színházcsináló (Sándor Dániel Máté, Gardenö Klaudia, Dohy Balázs, Adorjáni Panna, Nagy Péter István) munkáját kíséri végig egy évadon keresztül, és igyekszik minél több szakmai beszélgetést, vitalehetőséget biztosítani az öt fiatal számára, ahol reflektálhatnak saját és a többiek munkáira. A kezdeményezés célja a saját és egymás láthatósága, amely inspirálóan hathat az öt fiatalra. Fontosak lennének a szakmai viták ott, ahol kevés platform biztosít erre alkalmat. 
 
Van-e befogadói norma? Milyen előadásokkal lehet érzékenyíteni a vidéki és fővárosi nézőt? A fiatal társulatok megmutatkozásában a Déryné, a Klakker és a Narratíva társulatok egy-egy frontemberével folyt a vita. A finanszírozási nehézségek mellett, mely az ötnapos fesztivál vezérmotívumaként is elkönyvelhető (lásd pl. fiatal látványtervezők, színházi fesztiválok, előadóművészeti pályázatok, pandémia időszakában kiosztott anyagi támogatások), kialakult egy rövid párbeszéd arról, hogy milyen előadások turnéztathatóak vidéken. Kis Domokos Márk, a Déryné Nonprofit Kft ügyvezető igazgatója a Klakker társulat vezetőjéhez, Darvasi Áronhoz intézett egyik hozzászólásában kifejtette, hogy a Darvasi rendezte Amphitryon előadása azért nem került be most a Déryné alprogramok egyikébe sem, mert a kilenc fős szakmai bizottság döntése értelmében a vidéken, kis településen élő nézők számára nyújtott első színházi élményként nem működőképes. Vajon vannak-e normák és határok, melyek keretet szabhatnak egy-egy produkció esztétikai egységének, mely a nézői érzékenységet hivatott befolyásolni? 
 
A befolyásolás és a befolyásolhatóság tárgya a Blaskó Péterrel és az Ascher Tamással készített életinterjúkban is visszaköszön: mit jelent a hatalom, és az, ha valaki hatalommal bír? Gulyás felteszi a kérdést, hogy a befolyás mennyiben tekinthető a hatalom adekvát és gyakorolható alternatívájának? Ascher nem a hatalmat, hanem a felelősséget nevezi meg mint saját oktatói státuszában birtokolható eszközt. Annak ellenére, hogy Blaskó a visszaemlékezés távlatából felmenti osztályvezetőjét, Várkonyi Zoltánt, hivatkozva a pedagógus fáradtságára, hogy színház- és filmrendezések, színházigazgatás, színészet mellett nem tudott maximálisan jelen lenni a fiatalok oktatásában, mégis megjegyzi felelőtlenségét: ennyi mindent egyszerre nem lehet bevállalni. 
 
A PASZT maximálisan bevetett mindent, hogy lehetőséget teremtsen a kommunikációra és találkozásra. Az elmúlt másfél év pandémia okozta korlátozásai alternatív tereket nyitottak, ahol a színházi szakma és a színház iránt érdeklődők találkozni tudtak, hogy égető kérdésekről beszélgessenek. Mert vannak olyan problémák, melyekről érdemes okosan vitázni, még akkor is, ha a konszenzushoz vezető út nem egy sétagalopp. 
 
Szerző: Darvay Botond