A Műcsarnok három termében és hatalmas apszisában láthatták (és még láthatják) a látogatók Mircea Cantor fiatal román képzőművész hat munkáját. Ha összefoglalóan akarjuk megnevezni őket, a tág értelmű munka szót kell használnunk, hiszen Cantor sokféle anyaggal és médiummal foglalkozik. Nem beszélve arról, hogy bizonyos értelemben a hely is az ő munkájává válik, hiszen azok közé a művészek közé tartozik, akik (messze nem elődök nélkül) a hely figyelembevételével állítják össze a kiállítási anyagot, illetve terveznek és készítenek műveket, mintegy „beleírják” magukat a kiállítótérbe.

Mircea Cantor: No title (Unpredictable future), 2004

Cantor művei közül különösen jellemző ez a tágan értett írásszerűség az apszisbeli két munkára, nem beszélve a konkrétan írásbeli Unpredictable Future-ről. Ez utóbbi mű egyébként maga a vörös festékkel felírt szöveg, „cím nélkül”. Ugyanez a mű a kiállítást bemutató tájékoztatóban párás ablakra felírt elfolyó szöveg, talán egy másik kiállításról. Ez a gesztus a tájékoztató szerkesztője részéről akár azt is sugallhatja, hogy egy kiállításról nem adható pontos kép, a mű majd akkor lesz kész, helyben, ha egyáltalán kész lesz, és ehhez képest a tájékoztató füzetek valahogy túlontúl sietnek, és így lemaradnak, előretekintő igyekvésükben utólagosak lesznek. A jövő (a kiállítás, a mű) megjósolhatatlan: ki tudja, mi és hogyan alakul, ki tudja előre, mi vár ránk?

Mircea Cantor: Departure, 2005

Ha az első teremből kifelé tartunk, akkor az Unpredictable Future felirat mintegy a hátunkba kerül, amennyiben az első teremben vetített film hátteréül szolgáló paraván hátsó oldalán látható. Bár elsőre talán hajlamosak vagyunk a „kiszámíthatatlan jövőt” az első teremben látható film témájához rendelni, ám később többé-kevésbé megbizonyosodhatunk, hogy a felirat összefüggésben áll majdnem minden munkával. Ez az összefüggés, tehát a jövő kiszámíthatatlanságának témája az erőszak és a destrukció vezető motívumában realizálódik, úgy, hogy mindegyik mű másként variálja az alaphangot, jellemzően ambivalens módon. Cantor egyik legtöbbet hivatkozott munkája a Deeparture címet viseli. Ebben a színes filmben egy prérifarkas és egy szarvas látható a fehér színű (talán kiállító-) térben. Az állatok távolságot tartva figyelik egymást, nyugodtabb és feszültebb pillanatok váltják egymást, és a néző, miközben várja az elkerülhetetlen „véget”, lassan realizálja, hogy ismétlődő mozdulataikat már csak a film ismétlődő szekvenciáiban figyeli. Egy loopolt, vagyis hurokfilmről van tehát szó, amely önmagába kanyarodik, és így vég nélkül forog. Hiszen bár a vég, az erőszakos halál végig ott lóg a levegőben (departure – ’halál’), de épp a loopolásnak köszönhetően felfüggesztett, eltérített módon (departure – ’elhajlás’). Profi kameramozgatás, profi vágás – a feszültség valójában nem is az állatok viselkedéséből fakad, hanem a filmből. A traumatikus múlthoz való katatón visszacsatolás a jövő megjósolhatatlanságának paradox megmutatkozása. Lásd a 2001-es terrortámadás újra- meg újrajátszott televíziós képeit.

Mircea Cantor: Stranieri, 2007

A fent említett ambivalens destrukció jellemző a kenyér-kés-só installációra. Míg ezek az eszközök hagyományosan a vendégül látás kellékei (erről maga a művész emlékezik meg, de a cím is erre asszociáltat: Stranieri, vagyis ’idegenek’), de az itt létrejött összeállításban ezt a konvenciót a kések és a tárgyak kombinációja szorítja háttérbe. Cantor appropriation art-szerű, kisajátító gesztusa szépen beleillik az erőszak motívumára fűzött tárgyak sorába. A következő teremben a láthatatlan tűzben elégő (vagy stílusosabban: ellobogó) zászló filmjét nézhetjük végig. A fekete-fehér film révén a zászló konkrét, azonosítható szimbólumból általános zászlóvá válik, darabokra szakadásának oka sem egyértelmű, jóformán csak a levegő izzásán látszik, hogy mi történik. Az egyetlen fogódzó a kíméletlenül kattogó Eiki típusú vetítőgép, amelynek kattogása a tűz ropogásának hangját szimulálja, vagy inkább helyettesíti. A destruktív módon ambivalenssé tett patetikus lobogás fényében haladunk át az apszisba, ahol a falon mellmagasságban végigfutó szögesdrót vár ránk. Közelebb érve kiderül, hogy a Chaplet (’rózsafüzér’) című alkotás fekete ujjlenyomatokból áll össze. Hasonlóan az Unpredictable Future című munkához, ez is egy remake.

Mircea Cantor: Chaplet, 2007 (Forrás: mucsarnok.hu)

Végül remake az a mű is, amely utolsóként a sor végén az apszis nagy részét elfoglalja. Cantor ezzel a hét darab szoborral, melyek ajándékcsomagon lévő szalagot imitálnak, újra felidézi a megjósolhatatlan jövő témáját. Hiszen a „szalagokat” a semmi köré formálták, így az installáció helyet adhat bármilyen ajándéknak. Az ajándékról úgy általában elmondható, hogy tartozik hozzá még valami, ami nincs benne, de a helye az ott van, ez pedig a csere ígérete, ahogy ezt a tájékoztató is hangsúlyozza. Ebben persze az is benne van, hogy az ajándék valami olyasmi, amivel az ajándékozó ígéretet tesz, a másik nevében önmagának, és hasonlóképpen az elfogadó is, amikor elfogadja az ajándékot. Az ajándék olyan „aláírás”, és itt visszakanyarodunk a tág értelemben vett írás témájához, amely ígér. Hogy ez az ígéret teljesítődik-e, nos az, akárcsak a jövő, megjósolhatatlan. Bár Cantor azt mondja, hogy szándéka szerint nem lép a politika terepére, ezt nem feltétlenül kell elhinni neki. Munkáinak elvont, elemelt allegorikussága olyan ajándék, amely a politikus ember számára készült – vagyis mindannyiunknak adták őket.

A kiállítás megtekinthető november 9-ig.

V.ö. Mélyi József: Kettős mérce
Kürti Emese: Tele van a feje Romániával