A szolgálólány meséje, 4. évad
2021.06.29.

A 4. évadtól végre megkapjuk a katarzist, amire lassan több mint 2 éve várunk, azonban az alkotók még mindig csúcsra járatják a nyomorúságot – ettől pedig nem csak a karakterek szenvednek. Az Úr érlelje meg a forgatókönyveket! FÁTRAI KATA ÍRÁSA.

A 4. évad története ott veszi fel a fonalat, ahol a 3. abbahagyta: miután June Osborne (Elisabeth Moss) feljuttatott 86 gyereket egy Torontóba tartó repülőgépre, meglőtték. A vele lévő szolgálólányok mentik meg, Janine (Madeline Brewer) érzéstelenítés nélkül égeti ki June lőtt sebét – de sajnos nem ekkor kínozzák utoljára June-t, és minket, nézőket sem. Waterfordékat eközben letartóztatják Kanadában, míg a szolgálólányok June vezetésével menekülnek, hogy csatlakozzanak az ellenállási mozgalomhoz, a Maydayhez. Aki netán korábban abbahagyta June kálváriájának követését, a szóban forgó szezonra nyugodtan visszatérhet, mivel kevés a történés a 2. és 3. évad között, illetve az első epizód egy rövid összefoglaló montázzsal is segít felidézni a korábbiakat.
 
Elisabeth Moss
Elisabeth Moss
A szolgálólány meséje 4. szezonjában többször is megismétli önmagát, az évad első felében a jól ismert toposzokat kántálja: többek között maga a bejárt út is azonos, a Gileádból való sikertelen szökést megtorlás követi, June pedig újra Lydia néni (Ann Dowd) kezei közé kerül. Ennek ellenére a menekülés folyamata ígéretesen indul: főszereplőnk végre igazi vezetővé válik, olyanná, aki a lehető legtávolabb kerülve egykori gileádi énjétől, Offredtől, felvállalja a kegyetlenséget is.
 
Ez a karakterfejlődés azonban más, kevésbé üdvözlendő fejleményeket is magával hoz: June öt epizód alatt a történet legellenszenvesebb, sokszor ténylegesen frusztráló szereplőjévé válik, döntései miatt pedig sok kedvelt figurától kell elköszönnünk. Épp emiatt is hektikus Moss játéka: a feszülő állkapocs, a dühtől lángoló tekintet az első szezon egyik lehengerlő vonása volt, mostanra viszont már néhol elgondolkodtatja a nézőt, hogy képes-e a karakter bármilyen más érzelem megjelenítésére – szerencsére az évad második felére ismét szükségessé és indokolttá is válik a mimikai szinten megjelenő gyűlölet.
 
A 6. epizóddal, June Kanadába kerülésével kezdetét veszi annak a katarzisnak a kibontása, amit az alkotók 3 és fél szezonon át csomagoltak. Ennek köszönhetően olyan élvezetes, a 41 epizódot végigszenvedő néző számára egyenesen kielégítő pillanatokat is kapunk, mint Waterfordék arcának látványa, amikor megtudják, hogy a gyerekek elrablása mögött saját egykori szolgálólányuk áll, vagy June látogatása, amikor a vele egyenjogú és -rangú Serenára zúdítja az általuk okozott traumák miatti dühét. Viszont a megváltás kissé elkésett, ami jól érződik az epizódok dinamikáján is, a mozgalmas és katartikus szcénák élét sokszor elveszik a tompa, túlságosan megkésett jelenetek.
 
Joseph Fiennes
Joseph Fiennes
Kanada nem hozza el a boldogságot főhősnőnk számára: a poszttraumás stresszt nem képes sorstársaival azonos módon kezelni. Sem elengedni, sem megbocsájtani nem képes, ahogy férje iránt érzett szeretetét sem tudja feléleszteni, tehetetlenné és könyörtelenné válik. A normalitáshoz való visszatérésért folytatott kilátástalan harc során szépen lassan minden hidat feléget maga mögött, egy dolog marad számára: a megtorlás.
 
Célja kitűzésének hatására újra visszatér belé az élet, s a többség javát szeme előtt tartva, saját érdekein felülemelkedve igazi vezetővé változik. June karakterének éppen ez a tragédiája: az évad első felében a környezet szabályrendszere alapján többször is a Falra kellett volna kerülnie, ezt túlélve, Kanadában mégsem képes megélni a szabadságot és a boldogságot, zabolázatlan dühe és vérszomja ugyanolyan szörnyeteggé változtatja, mint amilyenek traumái okozói. Bosszúvágya pedig a maradék emberséget is kiöli belőle, így váltva műfajt: A szolgálólány meséje szenvedéspornóból immár bosszúpornóvá lesz – nagy valószínűséggel a jövőben is az utóbbi fog dominálni.
 
Habár a miliő még mindig remek, de mintha a nyomasztó légkör magával ragadta volna a készítőket: sokszor szinte fulladozunk a nyomorúságban. Viszont akadnak apró, üdítő színfoltok is, mint a futópadon edző Lydia néni, visszatekintés Janine múltjába, illetve a videoklipszerű nyitányok, amelyekben olyan régi, nagy klasszikusok szólnak, mint Etta James At Last című dala, teljesen ellentétes hangulatú, többnyire lélekfacsaró jelenetek alatt.
 
A szolgálólány meséjének 4. évadja nem tudta levakarni magáról a szenvedéspornó címkét, viszont végre megadta azt, amit nagyjából két évaddal korábban is átadhatott volna. A kérdés már csak az, hogy nem késett-e el a megváltás, valóban szükségünk lesz-e egy ötödik (és potenciálisan még több) évadra? Megvalósítható-e egy nagy, második felvonás, ami képes megismételni az első szezon zsenialitását és sikerét? Amennyiben valóban a könyv folytatásáig, a Testamentumok cselekményéig húzzák a történetet, a Gileádban maradt Janine és Lydia néni történetszálában sok lehetőség rejlik. Reméljük, hogy az Úr a következő évadok forgatókönyvét is megérleli majd – ha már az ideit nem sikerült.
Szerző: Fátrai Kata