Az igazság bajnokai / Amazon
2021.06.23.

Thomas Vinterberg Oscar-sikere után a dán Dogme 95 mozgalom kevésbé ismert alakja, Anders Thomas Jensen is előállt egy filmmel, ami mesterien beszél fontos témákról, miközben remekül szórakoztat és nem mellesleg annyi akciót sűrít magába, hogy azt Liam Neeson is megirigyelné. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

Anders Thomas Jensen mélyen be van ágyazva a dán filmes trendekbe. Aki látott már filmet tőle, jó eséllyel megjegyzi a nevét, szerzői hangja pedig definiáló erővel hatott a legendás dán Dogma-filmekre is. Bizarr jellemei és finoman szürrealista cselekményei tisztán tükröződnek a négy általa rendezett filmben. Huszonöt évet felölelő karrierjét tekintve ez a szám meglepően alacsony, különösen, hogy íróként ötvennél is több cím kötődik a nevéhez.
 
Azonban amennyire széles spektrumot fognak be forgatókönyvíróként jegyzett alkotásai – mint a Fivérek című, Amerikában újraforgatott családi dráma, két Susanne Bier-el közösen szerzett Oscar-díjas klasszikus, és társíróként az elmúlt évek egyik legnagyobb hollywoodi bukása, a Setét torony – négy rendezése tökéletes egységet mutat.
 
A közös kapcsot első ránézésre Mads Mikkelsen személyében találjuk meg. Amellett, hogy az 1999-es Gengszterek fogadója óta minden filmjében fő- vagy kiemelt mellékszerepet játszik, Jensen filmjeihez köthető néhány legemlékezetesebb alakítása is. Olyanok, mint a börtönviselteket rehabilitáló, de náluk is súlyosabb gondokkal küzdő katolikus pap az Ádám almáiban, vagy egy szürreálisan erőszakos és szürreálisan groteszk család egyik fivére, aki identitását kutatja legutóbbi közös filmjükben, a Férfiak és csirkékben.
 
Mikkelsen ezúttal a Közel-Keleten szolgálatot teljesítő Markus szerepébe bújik, aki miután elveszíti feleségét egy végzetes metróbalesetben, hazatér tizenéves lányához. A fenti problémás karakterekhez hasonlóan Markus a klasszikus PTSD által kiváltott dühkezelési problémás exkatona jenseni változata. Kirohanásai végzetesek, érzelmei súlyosan elkorcsosultak, emberi viszonyaiban pedig egyenesen kezelhetetlen. Így amikor három – másképpen antiszociális – alak megjelenik otthonában azzal a hírrel, hogy a metróbaleset kitervelt merénylet volt és felesége valójában maffialeszámolás járulékos áldozata lett, felébred szunnyadó küldetéstudata.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A küldetés célja mi más lenne, mint a kegyetlen és jéghideg bosszú. Markus három diszfunkcionális társa azonnal helyet talál magának Jensen legikonikusabb figuráinak panteonjában. „Vezetőjük” Otto, akit a rendező másik állandó kollaboránsa, Nikolaj Lie Kaas alakít, egy statisztikai elemző, az adatok embere, szintén azon a metrón utazott, amin Markus felesége. Néhány kísértő múltbéli démonnal és egy sérült karral együtt is ő áll a legközelebb a normális kategóriához a film szereplői közül. Két társa a súlyosan neurotikus programozó Lennart (Lars Brygmann) és a veszélyes elfojtásokkal küszködő Emmenthaler (Nicolas Bro), egy túlsúlyos biztonságtechnikai szakember, aggasztó fegyver- és képernyőfelbontás-fétissel.
 
Ez a pszichiátriai kutatási alanynak is beillő négyes ered a Riders of Justice nevű motoros banda nyomába. Az információgyűjtés hamar véres fordulatot vesz, a csapat pedig kénytelen beköltözni Markus és lánya családi házába, kríziskezelőnek és gyerekpszichológusnak kiadva magukat.
 
Ahogy Jensen többi filmjében, az a bizonyos szuroksötét humor itt is a zseniálisan megírt (és zseniálisan deviáns) jellemekből és az abszurd szituációkból fakad. Ráadásul jobban működik, mint valaha. Hétköznapinak nehezen lehetne hívni őket, de korábbi figuráinak szélsőséges absztrakciójához képest mégis sokkal közelebb állnak hozzánk, ahogy viszonyaik is. Így a szokásos groteszkségbe keveredik némi kisrealizmus. Ezáltal a poénok gyakran közelítenek a slapstick felé, de sosem öncélúan. A sérült személyiségek komikus inkompetenciái, a saját igazukat és céljaikat érvényesíteni próbáló balekok kulcsszerepet játszanak a központi témák építésében. Amiből itt nincs hiány.
 
Tematikailag az egyik legsűrűbb Jensen-filmmel állunk szemben. Egyszerre dolgozza fel a bosszú spirális kiúttalanságát, a mentális egészség hatását önmagunkra és környezetünkre, vagy egy megözvegyült apa konfliktusait tinédzser lányával, mégsem válik széttartóvá. Ezek a témák ugyanis mind egyesülnek a film teljes egészét összehangoló ok-okozatiság rendszerében.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A kölcsönhatás az elsőtől az utolsó képkockákig áthatja a filmet és nem csak a cselekmény szintjén. Struktúra szempontjából építőkockákként rétegződnek egymásra a jelenetek. A karakterek összes döntése és minden esemény következményeket von maga után és ezek eszkalálódása alakítja a történetet egy ritka leleményesen megkomponált forgatókönyvben. Ami a narratívában tendenciaként van jelen, a dramaturgiában pedig rendszer formájában, az egyben a film központi kérdésköre is. Léteznek egyáltalán véletlenek? Vagy esetleg csak véletlenek léteznek?
 
Jensen ezúttal is filozófiai mélységekbe kalauzolja nézőjét, talán mélyebbre, mint korábban bármikor, ami különösen ironikus, tekintve, hogy Az igazság bajnokai a rendező „leghollywoodibb” rendezése. És erre a marketing is tudatosan épített. A plakáton fegyverrel a kezében, morcos arccal feszítő Mikkelsent nézve úgy tűnhet, kései érkezőként ő is felszállt az Elrabolva-vonatra.
 
Aki így gondolná, nem feltétlenül áll távol a valóságtól, a film ugyanis csavaros thrillerként is remekül értelmezhető. Megvan benne minden, a lövöldözésektől a nyomozáson át a rejtélyes ellenfelekig, és a film ebből az aspektusból véresen komolyan veszi magát. Jensen egyszerre fricskázza őket és hajt fejet Hollywood konzumfilmjei előtt. Éppen ezért működik olyan hibátlanul az a műfaji kiforgatás, amiről a nagy befejezés előtt lerántja a leplet. Itt ér révbe és teljesedik ki a sorsról, a véletlenekről és emberi viszonyokról szóló elmélkedés, és ezzel a cselekmény hibátlanul le is zárulhatott volna.
 
De nem zárult. Az utolsó húsz percben egy újabb váratlan inverzióval hollywoodi befejezést kap a film. Bizonyára ezt is stílusos iróniának szánta Jensen, de a poén valahogy elmarad és az addigi folyamatos emelkedés mélyrepülésbe csap át. Ami azért is olyan elkeserítő, mert könnyedén lehetett volna belőle bravúros – de kevésbé közönségbarát – lezárás.
 
Sokat azonban ez sem tud elvenni a végeredményből, ami így is a rendező egyik legerősebb alkotása. Ha még kellett volna bizonyíték a dán filmművészet kulturális relevanciájára Vinterberg Oscar-díja után, Az igazság bajnokai minden kételyt eloszlat. Tömegek számára is élvezhető, innovatív szerzői filmet készíteni lehetséges.