Mert miről is szól ez a sorozat? Operamesék címszó alatt összeáll alkalmanként három-négy énekes plusz egy állandó zongorakísérő (Harazdy Miklós), hogy egy-egy népszerű opera népszerű részleteit előadja. A keretet mostanában az opera és az alapjául szolgáló irodalmi mű rejtélyes összefüggéseinek feltárása szolgáltatja (korábban másféle tematikus sorozatok is futottak a Társaskörben, szintén operákhoz kapcsolódóan). Az irodalmi művek részleteit Szersén Gyula olvassa fel s az egész estét Baranyi Ferenc összekötőszövegei és anekdotái kapcsolják össze, foglalják keretbe.

Baranyi Ferenc

Hogy mi ezzel a probléma? Alapvetően semmi: a szándék dicséretes – népszerűsítsük az operát, terjesszünk róla minél több hasznos és pontos információt. A baj a kivitelezéssel van. Mindenek előtt az a tény, hogy egy kamarateremben kerül sor az operai sorozatra, meglehetősen behatárolja az előadás lehetőségeit: csak áriák, duettek hangozhatnak el – a most sorra került Traviata ebből a szempontból szerencsés választás, hiszen cselekményének nagy része kamaradráma, kevés benne a tömegjelenet. Ám az a kevés bizony igen fontos dramaturgiailag, így aztán ezek bemutatására filmvetítéshez kénytelenek folyamodni a szervezők. Ez egyfelől öröm: régi magyar tévéfilmen láthatjuk a fénykorában kitűnő Violettát megformáló Pitti Katalint, a köztudomásúan egész pályája során fénykorában lévő Melis Györgyöt és a sajnálatosan iskolásan éneklő Horváth Bálintot. Másrészt a vetítés minősége és a terem látási viszonyai miatt, gyanítom, elég sokan nem élvezhették a vetítés nyújtotta örömöket – ők csendesen unatkozhattak hosszú perceken keresztül. Hát még amikor a végig sötét szobában játszódó jelenetet kellett volna látnunk és élveznünk A kaméliás hölgy hajdani tévéváltozatából! Eszenyi Enikő alakításáról így jórészt csak hangja alapján szerezhettünk benyomásokat – pedig a vetítést itt éppen a helyszínek gyors váltakozásának érzékeltetése indokolta volna.

Keszei Bori

De bicsaklik a koncepció is. Elvileg az opera és a forrásként szolgáló mű (jelen esetben az ifjabbik Dumas regénye és színműve) viszonya lenne tehát a szervezőelv – akkor mégis miért van szükség a darab keletkezéstörténetének unásig ismert részleteit citálni? És miként kapcsolódnak az irodalmi alapanyaghoz Baranyi Ferenc visszaemlékezései első Traviatájáról (Orosz Júliával!) és főként későbbi televíziós munkásságáról? (Mindkét filmbejátszásnak ő volt a dramaturgja anno, mint megtudhattuk.) Félreértés ne essék: szívesen hallgatom a személyes hangú kommentárokat. Csak ez által szétesővé vált az este szerkezete, a történetmesélés töredezett lett, néha követhetetlenné vált, és csapongó módon nyúltunk olykor a Dumas-regényhez, olykor a Dumas-színműhöz. Meghatározhatatlan lett ily módon az előadás célközönsége is: azok számára kívánt valamit nyújtani, akik még nem ismerik a darabot (az ismeretterjesztő jellegből erre következtetnénk), vagy inkább azokra számított, akik már jól ismerik a darabot (mint a megjelent közönség döntő többsége)?

Fokanov Anatolij

Ily módon leginkább az élőben elhangzott zenei részletek jelentettek vigaszt. Ezek nem késztettek nagy bosszúságra, de különösebben nagy élménnyel sem ajándékoztak meg. Keszei Borit hosszú idő után most hallottam először. Egy fellépés alapján nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni hangi állapotáról, így csak az aktuális koncertre vonatkoztatva, feltételesen írom le, hogy a magasságok meglehetősen vibrátósan és élesen szólaltak meg ezen az estén. Ugyanakkor a mély és középhangok tartalmasak, szépek, a hangszín izgalmas, az előadásmód kulturált, de a két ária és a Germont-nal énekelt duett nem igazán győzött meg arról, hogy az énekesnő közel került Violetta sokrétű figurájához. Berkes János korát meghazudtoló hangi kondícióval énekel, s azt hiszem, nem egy effajta fellépés kapcsán kell fölvetni a kérdést, hogy adekvát megformálója-e még a fiatal és tapasztalatlan Alfrédnak. Éneklésének modorosságait (például a legjellegzetesebb tenor-manírt, a frázisok végét díszítő nyögést) pedig végképp nem a pálya jelenlegi szakaszában kell felróni neki. Inkább hajtsunk fejet a teljesítmény előtt, és kívánjunk hasonlóan hosszú pályát fiatal énekeseinknek. A legegyenletesebb teljesítményt, mint oly sokszor, most is Fokanov Anatolij nyújtotta. Fokanov korlátai, melyek elsősorban színészi képességeit illetik, hosszú ideje ismertek, ugyanakkor nagyon igazságtalannak érzem, hogy sokan egyoldalúan csak ezt veszik észre szerepléseiből, és nem értékelik kellő helyén az impozáns hanganyagot és azt, hogy az énekes még bánni is tud vele, olykor nem is akárhogyan. Hétfőn bizony nem akárhogyan tette: a Germont-ária az este legszebben megformált énekes produkciója volt.

Az Operamesék tehát felemás élményt hagyott a hallgatóságban: hasznos alapötlet némileg koncepciótlan kivitelezésben. A folytatásban talán érdemes lenne csiszolni a műsorok szerkezetén, és talán a Traviatánál kevésbé ismert operákat is bemutatni, melyek valóban felfedezést jelentenek a közönség számára.