Fontos missziója a L’Harmattan Kiadónak, hogy tudománytörténeti referenciaműveket jelentet meg magyarul. Ezúttal a  Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékével együttműködve egy csaknem száz éves klasszikus szöveget tesz hozzáférhetővé az érdeklődő közönség számára. Nemcsak a könyveknek, de a fordításoknak is különös a sorsuk: most éppen az, hogy amit 1925-ös megjelenése óta teljes terjedelemben egyszer sem jelentettek meg magyarul, azt most három éven belül kétszer is. Maurice Halbwachs klasszikusát 2018-ban adta közre az Atlantisz Kiadó Sujtó László fordításában. Az új kiadás fordítását Simon Vanda és Marádi Szilvia jegyzi.

Halbwachs korának jelentős filozófusa, szociológusa volt, a Durkheim-iskola napjainkban legtöbbet idézett képviselője. Ragyogó pályát futott be, számos egyetem, köztük a Sorbonne professzora is volt, 1938-tól pedig a francia Szociológiai Társaság elnöke. Zsidóként vált a náci terror áldozatává. Életét a buchenwaldi koncentrációs táborban fejezte be, utolsó perceiről rabtársa, Jorge Semprún számolt be.

Legtöbbször a társadalmi emlékezésről szóló sorait idézik. Hogy megértsük művének, Az emlékezés társadalmi kereteinek korszakos jelentőségét, bele kell helyezkednünk létrejöttének kontextusába. Éppen ekkor, a 20. század húszas éveiben szakított a tudományos gondolkodás a kollektív pszichikum – tömeglélek, néplélek – feltételezésével, s alakult ki az egyetértés, hogy csak az egyének, az ő gondolkodásuk, érzelmi, emlékezési folyamataik léteznek. Ugyanakkor mégis vannak olyan nézetrendszerek, felfogások, érzelmi megközelítések, amelyek közösek egy csoporton (családon, társadalmon, nemzeten) belül. Ennek magyarázatára tett kísérletet Halbwachs, olyan sikeresen, hogy a kulturális emlékezetről vagy az emlékezetpolitikáról gondolkodók számára mind a mai napig kiindulópont az elemzése.

A néplélek tehát legalább száz éve megszűnt tudományos kategória lenni, viszont igazi népszerűséget ért el a nacionalista-populista politikusok körében. Hitler Mein Kampfjában a leggyakrabban idézett szerző Gustave Le Bon volt, az ő fejtegetéseiből  szűrte le a Führer a tömegek befolyásolásának technológiáját. Napjaink etnikai alapú politikát gyakorló vezetői is gyakran utalnak az általuk képviselt nép sajátos, minden másnál különb lelkületére. Ők nyúlnak a mi-ők radikális szembeállításához, amelyben az ők a veszélyes idegenek, akik ellen a minden erénnyel felruházott mi-csoportnak hősiesen fel kell vennie a harcot.

Halbwachs az egyéni emlékezésből indul ki. Ennek sajátos formája az álom, amelyben megjelennek tegnapi vagy évekkel ezelőtti események, rég meghalt személyek. Saját álmaiból is sokat idéz, volt gimnáziumi tanárának, Henri Bergsonnak az írásaiból is, de felhasználja Freudnak az álomértelmezésről szóló klasszikus művét is a 20. század első évéből. Konkrét példákon mutatja be, hogy az álom soha nem pontos, hanem mindig sajátos módon átalakult emlék. Még inkább igaz ez a gyermekkori emlékek felidézésére, hiszen ezek értelmezése során a felnőtt soha nem tudja kikapcsolni azóta szerzett tudáselemeit.

Ezek egyéni emlékek, de vannak a közösségeknek, a családoknak és a nagyobb társadalmi csoportoknak is egymással megosztható, közös múltelemeik. Sőt, Halbwachs szerint éppen a társadalmi emlékezeti keretek az elsődlegesek, ezeknek birtokában tudjuk értelmezni alvás közben vagy éber állapotban a tudatunkban megjelenő képsorokat. Fiziológiai szempontból az állatok is álmodnak, a társadalmon kívül felnőtt kicsik, az úgynevezett farkasgyerekek is, de ők az identitásuk építéséhez nem tudják ezeket felhasználni, éppen az elsősorban a nyelv által közvetített társadalmi keretek hiányában.

A legkisebb közösség a család. Nemzedékekre visszanyúló történeteket őriznek meg, adnak át a gyerekeknek, a családba beházasodott új rokonoknak. Ez a kis közösség családi identitását építi fel az által, hogy nem pontosan meséli el a megtörténteket, hanem bizonyos elemeket kihagy, másokat felnagyít, így építi újra aktívan közös múltját. A folyamat maga szükségszerűen társadalmi-kollektív, mivel szempontjai, eszközei nem az egyénből, hanem a csoportdinamikákból és interakciókból erednek. Ez az emlékezeti korpusz mindig bővül, gyarapszik, minden tag hozzáteheti a maga tetteit és értelmezéseit.

A vallási közösségnek pedig éppenséggel elsődleges összekötő ereje az emlékezet, amely testet ölt szent szövegekben, rítusokban, szokásokban. A vallási emlékezet a közös felidézhetőségből nyeri el legitimitását. Halbwachs finom elemzéssel mutatja ki, hogyan élnek tovább a vallásokban a régi hitek maradványai, keresztény karácsonyban az ősi napforduló, a húsvéti feltámadásban a természet újjászületésének pogány élménye. Így rekonstruálja a múltat a vallást gyakorlók emlékezete, "mégpedig nemcsak a hátrahagyott anyagi nyomok, rítusok, szövegek, hagyományok segítségével, hanem a közelmúlt pszichológiai és társadalmi adalékait, egyszóval a jelent is igénybe véve."

Egy társadalmi rétegnek is lehet közös emlékezetkincse. Ezt Halbwachs a nemesség példáján mutatja be, ez az osztály társadalmi legitimációját éppen a dicső múlt emlékének állandó ébren tartásából meríti. A ruhákon, evőeszközökön felbukkanó címerek annak a cselekedetnek az emlékét őrzik, amelynek alapján a család őse megkapta a nemességet. Ez az osztály nagyon zárt, házasságokon keresztül is nagyon nehezen enged be soraiba az alsóbb társadalmi rétegekből. A nemesség kohézióját éppen a kollektív hagyománykincs biztosítja.

A nemesi osztály a legtöbb országban napjainkra sokat veszített társadalmi fontosságából. Ennek legfőbb oka, hogy manapság a közösség gazdasági jólétét elősegítő egyéni teljesítményre irányul a figyelem, a régi dicsőség elhalványul és az emlékezés peremére kerül. Ahogy Halbwachs megfogalmazza, a társadalmi gondolkodás "tartalma kollektív emlékekből áll, de ezek közül csak azok maradnak fenn a különböző korokban, amelyeket a társadalom az aktuális keretek között rekonstruálni tud."

Az utóbbi évtizedek viszonylag nyugodt világában fokozott érdeklődés irányul a múltra, divatba jöttek a családfakutatások és az emlékezetközösségek. Nem  mindig volt ez így, a második világháború traumáit átélő emberek például szemüket a felépítendő jövőre szegezték, a gazdasági fejlődés elősegítésére koncentrálták erőiket. Hátat fordítottak a  múltnak, a romok eltakarítása során feláldozták a még megmenthető épületeket is, s gyors technológiával építettek lakótelepeket, gyárakat. Alexander Mitscherlich éppen a múlttól való elfordulással magyarázza az ötvenes években újjáépült német városok rideg funkcionalitását.

A múlt iránti érdeklődésnek tekintélyes szakirodalma van. Jan Assmann és mások a kulturális emlékezetről szóló művei vezérfonalul szolgálnak azoknak, akik megérteni akarják a múltat és nem elfelejteni vagy meghamisítani. Assmann kiindulópontként utal Halbwachs művére és továbbfejleszti annak koncepcióját. A kollektív emlékezetet gyűjtőnévként értelmezi, ehhez tartozik az ő koncepciójában a mintegy három nemzedéknyi időt  magába foglaló kommunikatív és az azt megelőzőre vonatkozó kulturális emlékezet.

A magyar olvasó most első kézből ismerheti meg Halbwachs gondolatait – mindjárt két fordításban is. A két szöveg fordításkritikai összehasonlítása egyébként igényes feladat lenne fordítástudománnyal foglalkozó hallgatók vagy doktoranduszok számára.

Mindkét kiadásból hiányzik viszont egy igényes bevezető, amely egyrészt elhelyezné a művet a tudományos és kulturális gondolkodás történetében, másrészt rámutatna a könyv elavult részeire. A segédtudományként használt pszichológia és nyelvészet, azon belül az afáziakutatás ugyanis rendkívül sokat fejlődött az elmúlt száz évben. Halbwachs ezekből a tudományágakból a huszas években hozzáférhető, pusztán spekulatív, önmegfigyeléseken alapuló, ingatag téziseket idéz. Azóta mindkét tudomány kísérleti módszerekkel nagyon sokat feltárt az elme valóságos működéséről. Egyébként éppen a szerző kivételes tehetségét dicséri az, hogy ennek a mára elavult háttéranyagnak az átgondolásával jutott ma is érvényes következtetésekhez.

Az emlékezés társadalmi kereteit bemutató eredeti mű hozzáférhetővé tétele sokat segít a kulturális emlékezet összefüggésrendszerének megértésében.