Csehov: 3 nővér / Soltis Lajos Színház, Szentendrei Teátrum
2021.07.18.

A Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum által bemutatott 3 nővér a mozaikszerű történetmesélés technikájával juttatja el Csehov karaktereit a Broadway-től egészen egy orosz város lakásáig. MARTON ORSOLYA ÍRÁSA.

Egy szamovárba zárt filmszalag könnyen meghibásodhat, a kockák linearitása megbomolhat, a történet újraíródhat. Mit nyújthat egy sérült filmszalag a múltból tanulni kívánó „új” nemzedéknek? Pár sztereotipikus képkockánál nem többet. Sardar Tagirovsky színházi közegben is láttatja a filmszalagon levő történetet, annak minden hibájával együtt. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A címszereplőket mint heroikus női alakokat, egy New York-i sikermusical díszletéhez hasonlító 3 NŐVÉR izzólámpa-felirat alatt állva ismerjük meg. A pódiumról tekintenek le a férfiakra, ám felsőbbrendőségük csupán magyar locsolóversek felmondásában, illetve a modern nőre jellemző igényességükben valósul meg. A gyertyalángban megjelenő apjuk emlékével küzdve a boldogságot Moszkva álomképében keresik. Az elvágyódás a negyedik felvonás visszatérő refrénjével – „Repüljetek!” – válik az előadás egyik fő gondolatává. Az új nemzedéknek szóló mondat személyessége intim kapcsolatot alakít ki az orosz város foglyai és az előadás alatt leforgatott film jövőbeli nézői között. 
 
Az előadás kettős műfajiságát (film és színház) előidéző snittek ízlésesen és tudatosan váltakoznak egymással. A színészi játék azonban expresszív marad, emiatt pár „filmjelenet” veszít a hitelességéből. Mivel a kamera végig a színpadon van és „forog”, de a színpadi mozgás nem mindig alkalmazkodik annak elhelyezkedéséhez, az előadás szerkezetében a film talán mégsem műfaji irányvonalként, hanem csupán archiváló médiumként funkcionál. Ezt bizonyítja, hogy a filmes stábot megtestesítő Fedotyik (Szacsvai István) és Rode (Tóth Ákos) pilótasapkával a fejükön a repülést jelképezik a színpadon. Ők a múlt azon alakjai, akik mesterségükkel a szürkeségből való kitörést kezdeményezik, viszont alkalmi ügyefogyottságuk a színesebb világ kezdetlegességét jelzi. 
 

A színpadi tér és a színészi játék rendezettsége miatt egyértelművé válik, hogy a szereplők ebben az előadásban sem fognak Moszkvába repülni, annak ellenére, hogy a színpad szerkezete olyan, mint egy repülőtéri felszállópálya. A teret leginkább egy inkubátorhoz tudnám hasonlítani, ahol a dob monoton pergése, a cselló mély rezonanciája ellehetetleníti a 3 nővér szereplőit, akik akkor sem tudnának kitörni a környezet nyersességéből, ha tényleg akarnának. Ha a női szereplőknek ez néhány pillanat erejéig mégis sikerül, akkor azt hisztérikusan teszik. A játék ingadozása higgadtság és túlzott expresszivitás között azt a választóvonalat jelképezi, amely a nők szerepére nézve alárendeltség és nemi egyenlőség között húzódik. 
 
A színpadon megteremtett orosz társadalom modern nőjének sztereotipikus alakját Anna Kareninához lehetne hasonlítani, aki feláldozza józanságát és a fiát azért, hogy kövesse a boldogságot adó férfit. Mása (Ténai Petra) kétségbeesetten kapaszkodik Versinyin (Vasvári Csaba) lábába, hisztérikusan ragaszkodik a boldogsághoz, de nem követi Anna Karenina példáját: nem tart Versinyinnel, helyette férjével, Kuliginnal (Boda Tibor) marad.
 

Ténai Petra Másája két állapot között mozog: a megkeseredett nő, aki csendben, előremeredve ül a színpadon és a tábornok lábába kapaszkodó, szerelmes nő. Játékának kontrasztossága miatt az állapotok közti váltások élesek, így Mása kiszolgáltatottsága szinte tapinthatóva válik. Irina (Boznánszky Anna) eleinte csillogó szemekkel, őszinte kíváncsisággal tekint jövője felé, de ahogy a felnőttéválás fekete ruhába öltözteti, szégyenlős kuncogása is elhal. Olga (Barna Lilla) estig dolgozik, mégsem boldog, egy társra vágyik. Merev testtartása és beszédének átgondoltsága miatt a felelősségvállalás megtestesítőjévé válik, az előadás során ennek súlya alatt omlik össze. Natasa (Hajba Beatrix) férfimunkával piszkítja be rózsaszín kesztyűjét: széket fest a színpad elején. Mindent megtesz azért, hogy modern nőként boldog legyen, sértett nyájasságával mégis mindent elpusztít maga körül. Andrej a modernitás és a dac keverékének áldozata: arról, hogy egyetemi tanár legyen, már nem is álmodik. Amíg agglegény, a Sirály Trepljovjához hasonlóan megszállottnak, deviánsnak tűnik környezetében, ám amikor Natasa férjévé válik, veszít lendületességéből és beleolvad környezetébe. 
 
Az előadás szerkezetét az időbeli ugrások, a jelenetek közti átjárás jellemzi. Rode és Fedotyik kísérletet tesznek arra, hogy egy csapóra írott felvonásszám és -cím segítségével valamiféle logikai sorrendet ajánljanak a kronológia megbontásában. A kamerával felvett pillanatok és a csapók próbálják irányítani a néző figyelmét. Viszont abban a pillanatban, amikor úgy érzékeltem, hogy kicsúszik az alkotók kezéből az irányítás és a csapók random sorrendben jelennek meg, nyugtalanság lett úrrá rajtam. Alighanem ez okozta, hogy az előadás végére úgy éreztem, hogy rám telepszik a szürke por, így csak az jelenthetett megnyugvást, hogy az előadás pillanatképei fekete-fehérek, letűnt időket idéznek.