Platón barlangja egészen összement. Szűkös, high-tech alvókapszulaként működik, így sugározva leszíjazott túsza számára digitális ál-ideákat. Az árnyjáték immár egy online adatbázis interfésze, a bábjátékos pedig a beépített mesterséges intelligencia. E sötét tartályban ébred Elizabeth (Mélanie Laurent) hiperálmából, és fogalma sincs, hogyan, mikor, miért került ide. Sőt, saját személyiségének, múltjának sincs tudatában; szépen lassan feltörő emlékfoszlányainak eredete pedig hamar kétségessé válik.
Elizabeth ébredése egyben születésének pillanata is: végtagjainak ki nem alakult mozgáskultúrája, saját testének ügyetlen letapogatása és végigsimítása már-már gyermeki gesztusként jelenik meg, de látványa annál érzékletesebb testélményt nyújt. A nő monodrámája nem egyszerűen közhelyes science-fiction klausztropoétika, a COVID-járvány okozta karanténszubjektum megszületését és sajátos létélményét illusztrálja; allegorizálása ijesztően aktuálisnak hat.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a film a jelen helyzetből kiindulva társadalmi viszonyaink hangüzenetekké, pixelekké és egyéb digitális reprezentációkká alacsonyult elidegenítő mivoltából fakadó szorongások metaforája. Ez az olvasat azért is kézenfekvő, mert bár a produkció kivitelezése már 2017-ben felvetődött, a koncepció megannyi fázison esett át, és a film tényleges forgatása végül csak 2020 júliusában kezdődött meg, amikorra a rendező már számottevő „lockdown” élményanyaggal gazdagodhatott.
Az Oxigén alaphelyzete alighanem egy végletekig eltúlzott karantén-szituáció: a főhős a csecsemők mozgásképtelen állapotára kényszerítve kénytelen az arcától pár centire elhelyezett holografikus kijelzőt figyelni és annak virtuális asszisztensével, MILO-val kommunikálni. Személytelen audiócsevegések, kódolt emlékek és egyéb adatsorok börtönébe zárva “lebeg” egy légüres térben – szó szerint így van, hiszen a kapszula oxigéntartalma is vészesen csökken.
 Jelenetek a filmből |
A nő gyors (egyed)fejlődéséből kimarad a pszichoanalitikus elméletek ismert tükörstádiuma; nem látja és identifikálja saját magát, csupán a számítógép által a testéről készített 3D-s modelljét pillanthatja meg, az anya vagy az apa “támogató” tekintete nélkül. Míg a pszichológusok által is gyakran vizsgált közösségi médiumok, online szerepjátékok és egyéb hasonló platformok a „digitális bennszülött” generáció tagjai számára tükörképük (végtelen mennyiségű) újrakonstruálásának lehetőséget nyújtja, az Oxigén űrkapszula-társadalmában már a videógrafikus, komputeranimációs reprezentáció az énkép kialakításának egyedüli módja.
Új embertípus születik tehát, melynek ontológiájától immár elválaszthatatlan az információs technológia; e szimbolikus képet a nő testét és a tartályt összekötő megannyi kábel és kanül látványa is erősíti. Ember és gép immár egymáshoz szervült, a határok elmosódtak, ezt pedig a rendező, Alexandre Aja kamerájának jelenléte is alátámasztja. Az egyik jelenetben ugyanis a biotikus felvevőgép szívveréshez hasonló, lüktető mozgásba kezd, ezzel néhány pillanatra meggörbítve a képteret.
A kamera képes időnként kilépni a hasonszőrű kamaradrámákat idéző, nyomasztó hangulatot sugárzó közelképeinek sorozatából egy-két meglepő és egyedi manőverrel. Itt megemlíthetjük azt a különös gépmozgást is, melynek során nehéz eldönteni, hogy a kamera épp lefelé haladva újabb és újabb kabinbelsőket mutat meg, melyek Elizabeth azonos kinézetű klónjaival vannak feltöltve, vagy az csupán a főszereplőt rögzíti, miközben (vágással) vissza-visszaugrik vertikális mozgásának kiindulópontjába.
 A képek forrása: MAFAB |
Hasonlóan meglepő a nő arcát és a monitort mutató, a tengelye körül 360 fokot leíró kamera-svenk, melyet általában nagyobb terek feltérképezésére alkalmaznak a filmesek, ám meglepően jól működik e klausztrofób atmoszférában is. A film nagy részében természetesen Laurent arcjátékára fókuszál a rendező és premier plánokban meséli el a főhősnő agóniáját; még az emlékképeket megjelenítő flashbackek sem igazán lépnek túl a szekondok, vagy amerikai plánok keretein.
A hiperálom nélkül efemer életre kényszerült “bioformok” egy újonnan felfedezett világ (a Wolf 1061c bolygó) benépesítését célzó projekt poszt-emberi erőforrásai. Bár a zárósnitten megpillanthatjuk a kolonializálatlan bolygó csodaszép sziklás tengerpartját és az ott álló Elizabethet, nem lehetünk biztosak abban, hogy ez nem csupán egy kellemes fantáziavilág szimulációja – túl szép, hogy igaz legyen.
Az utóbbi másfél év járványhelyzete folytán szobáikba és számítógépeik elé száműzött egyének virtuális Zoom-konferenciatermekbe zárt, valós tér- és időélménytől megfosztott újfajta valóságpercepciói és az ezzel járó modern szorongások és félelmek fejeződnek ki a Netflix legújabb sci-fi produkciójában. Mindez elrettentőnek tűnhet, azonban egy ízig-vérig karanténfilm iránt érdeklődő ínyenc filmrajongóknak mindenképp ajánlható alkotás az Oxigén.