Peter Quilter drámaíró neve talán első hallásra nem túl ismert, ám ha a színdarabjaiból készült filmadaptációkra gondolunk, a Függönyt fel! című vígjátékot is könnyebb kontextusba helyezni. (Vigyázat, a darab nem keverendő össze Michael Frayn magyarul azonos címen futó vígjátékával, amit több hazai színház is bemutatott az utóbbi években.) Quilter jegyzi ugyanis a Judy Garland utolsó hónapjait feldolgozó End of the Rainbow (2005) című drámát, amiből a Judy című film készült (2019), másik, Glorious! című vígjátékát pedig Meryl Streep vitte sikerre a Florence – A tökéletlen hang című filmben (2016). A darabot Mennyei hang! címmel Magyarországon is többször játszották.

 

A Függönyt fel! cselekménye is valamelyest kötődik a szórakoztatóiparhoz és a nagy álmok megvalósításának lehetőségeihez. Michael (a férfi, aki nincs jelen) ugyanis egy romos színházat hagy öt, számára fontos nőre: a lányára, első és második feleségére, az édesanyjára és a volt titkárnőjére, akik némi vita után elhatározzák, hogy felvirágoztatják a helyet. Így válik a komédia női darabbá, és már az elején sejthető, hogy a hangsúly valójában nem a színházon, hanem a szereplők magánéletén és interperszonális viszonyain lesz majd. 

 

Könnyed darabról lévén szó, nem biztos, hogy bonyolult lélekrajzot kell várnunk, ám az összezártságból és a szereplők számára adódó kényszerhelyzetből kifolyólag némileg több drámai feszültség jót tett volna a dramaturgiának főleg azért, mert az előadás meglehetősen hosszú (kb. két és fél óra egy szünettel). Nincs más azonban, mint némi indokolatlan neheztelés az ex, Linda (Turóczi Éva) és a frissen megözvegyült feleség, Samantha (Kátai Kinga) között, de ez sem válik néhány ajtócsapkodásnál komolyabb krízissé. Említést érdemel még a lány, Jessica (Cseke Lilla Csenge) belső tépelődése, hiszen ő apjának tett ígérete miatt szeretne mindent megtenni a színházért, ezért aztán bármennyire félénk is, nem kisebb sztárt próbál becserkészni a nyitógálára, mint Liza Minnellit, aki persze el is vállalja a fellépést, méghozzá ingyen. Ez az szerző részéről nyilván vicces húzás, a humor egyik forrása a darabban, a „merjünk nagyot álmodni” komikus megfelelője.  

 

Mielőtt rátérnék arra, hogy az átlag (hazai) néző számára mennyire működik Liza Minnelli mint kulturális kód, szót kell ejteni a – személyközi konfliktusok híján mégiscsak – központi témáról, egy színház megmentéséről. Még ha nem is akarunk mindenáron aktualitást látni benne, ez azért egy fontos probléma nemcsak jelenleg, hanem általában is, ezért akár ez is kerülhetne a (rendezői) koncepció középpontjába. Ráadásul a színház megmentése egyúttal életmentés is; a darabban a túlélés záloga mind anyagilag, mind talán érzelmileg. Mivel vígjátékkal van dolgunk, a végeredmény miatt nem kell aggódnunk, az odáig vezető út azonban lehetne kissé feszültségkeltőbb vagy összességében legalább mókásabb. Liza Minnelli — akinek ugyebár már a meghívása is abszurd ötlet, ironikusabb megközelítésért kiált — ugyanis végül persze nem érkezik meg, ezért a helyzetre megoldást (és/vagy egy másik sztárt) kell találni.

 

Quilter darabja egyébként szórakoztató, számos revüelemet tartalmaz, amiket talán jobban is ki lehetett volna használni, a szereplők tánctudását, énekhangját vagy komikusi képességeit szintén. Csukás Márton és Csukás Barnabás fordítása is megállja a helyét, az előadás egésze – a bögrés porleves és a néhány aktualizáló poén ellenére – viszont valahogy mégsem tud utat találni a mi valóságunkhoz, pedig hát a legjobbat nevetni mégis csak azon lehet. 

 

Ez azért is zavaró, mert az alakításokat nagyon is közelinek és ismerősnek érezhetjük: lehet angol nyelvű színházi plakát a falon a háttérben, vagy a sztárvendég a legnagyobb amerikai díva, ezek a karakterek valahogy mégis a mi kis magyar rögvalóságunkhoz kötődnek. Turóczi Éva Lindája a megkeseredett és magára maradt elvált nő, Cseke Lilla Csenge Jessicája az életét elkezdeni félő fiatal lány, Szabados Zsuzsa Bettyje a tűzről pattant nagymama, aki képtelen nyugton maradni, pedig mindenki csak ezt szeretné, a Mészáros Piroska által alakított Brittany pedig nagypofájú, életrevaló titkárnő. Persze ezeknek a típusoknak az „amerikás” változatait is ismerjük jól, de a gesztusok, a frusztrációk és a komplexusok túlságosan visszafogottak, a show és a poénok pedig nem eléggé harsányak és ütősek. Persze vígjátékot játszani közönség nélkül iszonyú nehéz lehet, hiába a tökéletes minőségű online közvetítés, ha a színészeket energizáló nézői nevetés, ami dinamikussá tehetné az előadást, nincs jelen. 

 

Az előadás hatodik női főszereplője Liza Minnelli, akire hiába várunk. Az alakját a jól ismert dalok is megidézik, sőt, ezek adják az egyes jelenetek hátterét vagy zenei betétét. A darab keletkezésekor, vagyis a 2000-es évek elején Minnelli neve bizonyára nagyobbat ütött, több irónia és geg forrásául szolgált, bár a csípőprotézisén itt is élcelőnek egy picit. A revübomba a darab csúcsán, az „tátogós jelenetnél” kellene, hogy robbanjon, de ez végül elmarad. Az amerikai szórakoztatóiparról szóló filmekből is jól ismerjük azt a végkifejletet, amikor a hasonmásról kiderül, hogy ő mégsem a sztár, ezért picit meghasonlik, de közben rájön, kicsoda valójában. Itt ez persze nem ennyire komoly, és ahogy mondják, minden jó, ha jó a vége.

 

Udvaros Dorottya első rendezésében mintha inkább a színésznőkre hagyta volna az események irányítását, néhány jelenet, epizód kifejezetten vicces, ám a teljes kép valahogy nem áll össze, és nem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, az egy keserédes komédia, netán paródia vagy tét nélküli zenés szórakozás. A humor időnként működik, máskor viszont nincs lecsengése. Nem tudjuk meg például, hogy miért van szükség egy színházban aerobikórára, mi szükség egy hatalmas mackójelmezre, vagy hova tűnnek Michael hamvai. Eldönthetetlen, hogy mindez a darab vagy a koncepció deficitje-e, esetleg az előadás nem forrott-e ki eléggé a premierig. Ondrashek Péter díszletei és Szakács Györgyi jelmezei passzolnak az előadáshoz; hagyományosak, főleg a gyakran előkerülő vörös függöny illik a revühangulathoz. 

 

Van abban valami végtelenül szomorú és megható, amikor egy premieren öt színésznő csak egymást tudja megtapsolni a félig üres színpadon. Ennél most már több járna nekik, de nekünk is. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.