A női barátságokról szóló sorozatok aranykorát éljük. A Kristin Hannah 2014-ben megjelent, azonos című regénye alapján készült 10 részes adaptációban Tully (Ali Skovbye, majd Katherine Heigl) a 70-es években barátkozik össze szomszédjával, Kate-tel (Roan Curtis, később pedig Sarah Chalke). Tully-t a hippi korszak és a tudatmódosító szerek mámorában élő anyja „neveli”, Kate családja viszont igazi mintacsalád. A két lány különböző családi háttere és személyisége ellenére lakóhelyükön, a Firefly Lane-en örök barátságot fogad egymásnak, amelyet a középiskolától, az egyetemen és karrierük kezdetén át egészen a 2000-es évekig nyomon követünk. A történet 3 idősíkon fut, a 70-es és a 80-as évek mellett 2003-ban ismerhetjük meg a két barátnő életét, ebbe pedig néha zavaróan belevág egy titokzatos 2005-ös temetés néhány képe, amit csak részben leplez le a záró epizód – megágyazva ezzel a folytatásnak.

 

Katherine Heigl és Sarah Chalke

A Szentjánosbogár lányok egyik nagy előnye, hogy sok fontos témát felvonultat – mint többek között a szexuális erőszakot és zaklatást, a válást vagy a vetélést –, ezzel együtt pedig rengeteg érzelmi réteget is feltár. Ennek ellenére sorra elmarad a katarzis, a sorozat maga lehetetleníti el nézője számára az érzelmek meg- és átélését. Mintha hiányozna az alkotók narratívával elérni kívánt célja: még a jelentős események – mint a halál vagy a születés – jelenetei sem emelkednek ki a történetből, azonos súllyal csupán a többi után fűzik őket: így Kate lányának születése egyenlő hangsúlyú egy iskolai szülői bállal. A Firefly Lane-ben szinte semminek sincs – vagy legalábbis nem érződik – következménye, sokszor nem tudjuk, mi hat a két nő kapcsolatára, mi az oka a sírásnak vagy a köztük zajló ordibálásnak – bár a (vélhető) folytatásban a 10. részben felvezetett vita mellett talán utólag ezekre is választ kapunk.

 

A struktúra csak tovább nehezíti a fent említett érzelmi kibontakozást: ahelyett, hogy a könyv évtizedről évtizedre haladó történetvezetését követné, a Szentjánosbogár lányok jelenetről jelenetre ugrál (néhol teljesen irrelevánsan), emiatt mire gyorsan számba vesszük az adott korszakban történteket, egyszerűen nem marad kellő idő és figyelem az adott szekvencia emocionális részével való azonosulásra.  Amikor pedig igyekszik hangsúlyosan, többnyire a jelenben taglalni kemény témákat, a jelenetek alacsony érzelmi töltöttsége vagy túlzott szentimentalizmusa, illetve a fordulatok kiszámíthatósága miatt mind súlytalan marad.

 

A Firefly Lane tehát sokban hasonlít versenytársaira, azonban minőségében egyiket sem tudja felülmúlni vagy épp beérni. Habár műfaji besorolása szerint dramedy, a drámát tekintve a közelében sincs a Hatalmas kis hazugságok vagy a Briliáns barátnőm által felállított mércének, komédiában pedig szintén a Netflix égisze alatt született Halott vagy, illetve a Grace és Frankie ver rá köröket. A sorozatot egyértelműen a két főszereplő menti meg: Heigl nem először bújik a kemény, tüskés, karrierorientált nő szerepébe, tökéletes a traumákkal és magánnyal küzdő cinikus híresség bőrében. Tully karaktere ennek ellenére kissé üres marad, mivel inkább reagál az eseményekre, mintsem épül belőlük. A széria szíve Sarah Chalke: általa válik igazán szerethetővé, egyben ő a humor forrása is – az évad legszórakoztatóbb jelenetei azok, amelyekben a 40-es, válófélben lévő Kate kezdi felfedezni középkorú szexualitását.

 

A Szentjánosbogár lányok szórakoztató, de nem mélyed el eléggé a feltáruló komoly témákban, végig felszínes marad. Az idősíkok közti zavaros ugrálás mellett a drámai helyzetek néhol szappanoperába illő jellege sem engedi, hogy a széria a célzott érzelmi gyomrost bevigye. Szép-szép ez a szentjánosbogár, de sok van az égen, ami fényesebben világít.