A Türelem olvasójaként könnyen elcsábíthat bennünket az enigmatikusság mítosza. Ez a kifejezés viszont pontatlan lenne Ulven szövegvilágára alkalmazva, ugyanis jelen kötet versei nem klasszikus talányok. Képileg, tartalmilag jól megragadhatóak. Hol zörejként lepleződik le a rejtély és válik biztos ponttá számunkra („Hallja / elveszni / a saját zajait.”), hol megkövül a titok, ezáltal látható lesz például egy külön oldalon található lapaljai, zárójeles verskommentár segítségével („Sírkő méretű a türelem”). E történéseken keresztül a versbeszélő lebegteti előttünk a beavatottság érzetét, ám a versek egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy épp csak a beszélő kilétével és állapotával kapcsolatban vagyunk bizonytalanságban tartva, ami kimeríthetetlen konfliktusforrásként szolgál az olvasó számára a kötet egésze során.

Akadnak költészetek, amelyeknél hasonló praktikával találkozva figyelmen kívül hagyhatjuk a beszélőt, ám Tor Ulven bravúrja éppen az, hogy a beszélő érinthetetlensége, láthatatlansága nem taszítja érdektelenségbe a versek tartalmát. Elősegíti ezt a Türelem egyedülálló erőssége is, hogy nem egyetlen központi feszültsége van, hanem párhuzamosan több. Feszültségek rendelődnek egymás mellé, így az idegenség, amely kísérőérzetként folyton jelen van, nem használódik el. Fontos konfliktusos motívum például a történelem, az ember és az idő hármasának köteléke is. Történelem van, így nyoma is van az embernek („a letaposott nevedet / megtaláljuk / írott forrásokban”), az időnek viszont nincs szerepe, a személy idő híján csak elvész a múltban, hogy aztán már ne teljes értékű emberként kerüljön elő:

„Hátranéztem / a parti homokra, / ahol egy beteges emberszabású // nyomát / hagytam magam után, valakiét, / aki elsüllyedt, // aki nincs már / a hátrahagyott // nyomain kívül.”

Mindebben a kő mint az időt kiválóan álló matéria is fontos toposz, hiszen nem csak az idő jelentősége kérdőjelezhető meg általa, éppoly elmúlhatatlan, mint a halál vagy egy halott személy, akit Ulven versei az anyagba zárnak

Gyakorta nem lehetünk biztosak benne, hol járunk: a versbeszélő élő vagy holt, vagy csak közvetítő, netán eltűnt? Identitás ugyanis egyik világhoz sem horgonyozza egyértelműen, noha nyelvileg, a gyakori többes szám első személy révén az élet és a halál bennfentesének tűnik egyazon időben. Az élet és a halál a Türelemben nem oldják fel egymást, de nem is megszokott módon fenyegetik létjogukat. A klasszikus kezdet–vég séma helyett egyenlő félként zárják közre a megfigyelőt, aki sosincs egyedül: „Senki sem / maradhat a körön / kívül.”, ahol létezni annyi, mint a kettő közti rémületbe ágyazódni, „(Az ellenségeskedés[be] a felfelé és a lefelé ásók között)”. Ezek a dolgok azonban nem feltétlenül szorulnak magyarázatra, épp azért nem tanácsos enigmaként felfogni a kötethez fűződő olvasói viszonyunkat, mert azáltal a megértés redukálódna pusztán a kulcsszavakra, melyeknél jóval gazdagabb az ulveni líra.

A versbeszélő mesterfogása, hogy a tettenérhetetlenséget képes a szövegen kívülre helyezni, a befogadás kihívásának feltüntetni, ez az oka annak, hogy a tartalom helyett az aktus maga válik talánnyá. Zajlik valami valakik és valamik között, de a befogadó mindvégig egy ismeretlen, nyomasztó territóriumból követheti a mozzanatokat. Nem a saját aktivitásunkat érhetjük tetten, hanem azt, hogy valaki beszél valakihez, akik nem mi vagyunk – mintha szándékosan elmenne mellettünk a megnyilatkozó fél. Ez a figyelmen kívül hagyás, amit átélhetünk, jól rájátszik az egyik legmegrázóbb célra, amit Ulven versei kitűznek: „Annyira // egyszerűvé válni, // hogy az ember szinte / eltűnik”.

Nem fontos, ki beszél, az a mérvadó, hogy az illető néha elindul és valamivé válik, néha pedig, bár elmozdul és emberi állapotából kizökken, mégsem alakul át semmi mássá. Emberi mivoltát elveszti, de nem is jut másikhoz (ez lenne a történelemmé válás?), s ez éppoly komikusnak ható mozzanat, mint amire Ulven fordítója és érzékeny, kiváló olvasója, Vajna Ádám is felhívja figyelmünket kötetvégi esszéjében.

Emiatt voltaképpen minden az emberre emlékeztet, de szigorúan csak emlékeztet, és minden beszél, ami élettelen. A kötet szinte minden versében szerepelnek alanyok, ám a beszélő motivációja nem hozzáférhető, ez az, ami növeli a távolságot a megnyilatkozó és annak esetleges emberi jellege között. Ulven ezzel mutatja a kommunikációt és annak funkcióját az embertől távolinak, hátborzongatónak, ahogy a korábban említett figyelmen kívül hagyásunkkal pedig némileg minket, olvasókat is megfoszt emberi státuszunktól.

Kiemelendő, hogy e kötet versei nem gondolatiság révén gondolkodtatnak, a meditatív állapotba a képalkotáson keresztül jutunk el, ami elképesztően ritka tulajdonság. Azt gondolom, a Türelem esztétikai izgalma is ebben keresendő. Ulven képei nem mesélnek, nem írnak le, nem ábrázolnak, egyszerűen csak nyomként szolgálnak a gondolkodáshoz, épp úgy, akár egy tisztes történelmi forrás.

A képek, vagy éppen az emberi testrészek a Türelemben konkrét szerkezeti hovatartozás nélkül is rendszerhez csatlakoznak – nem egy személyhez, hanem a természethez. Akár a halottlétben, akár a valamilétben észrevehető, hogy a testnek már nincs egysége, azonban a test darabjai és a testrészekből kiinduló mozdulat révén a természeten keresztül alakul ki rendszer. Nagyon jellemzően mutatja ezt meg például a Kis kék palackokban kezdetű vers. Nemcsak a téma, de a nyelv szintjén is kifejeződnek efféle zökkenések további szövegekben is:

„Karom kapar // jelet. / Ujj // olvassa.” – a beszélő nem irányít („kapar” – az ige elválik a test birtokától), így kiszolgáltatott is: elkezdi a cselekvést (én – „karom”), de be már valaki más fejezi (személytelen – ujj olvassa). Mindez nyugtalanító, Ulven világában mégis egészen természetes.

A nyugtalanítást pedig fokozza, hogy a halál, bár erőteljesen jelen van a kötet egészében, másvilág nem sejlik fel, a természetbe és a matériába szorul az, ami/aki látszólag elmúlni készül: „a moha alatt / sírgödörnyi trón”, így nem mentesül az emberi vágyaktól, amelyek az általános emberi türelmet kikezdik, például a hatalomtól sem: „Nyugodni // és uralkodni”.  

A nyugtalan holtak tanulják a türelmet, hogy morálisan visszakapaszkodjanak az emberi létbe. Az időt elfelejtő történelem tanulja a türelmet, hogy felfedezhető legyen. A türelmet nem csak az olvasó tanulja. Ahogy Hans-Robert Jauss mondja, az értelmezések sajátja, hogy nem kényszeríthetőek ki. Azaz türelmet igényelnek. A türelem ad választ arra, hogy „A mi nyomaink [valóban] a mieink”-e?