Legutóbb, úgy lehet, a magát vallásfelekezetnek nyilvánító lengyel edzőterem esete juttathatta az eszünkbe, hogy az egyház a rendszerszintű kivételezettség egyik tartós alapesete. Vagyis majdnem minden kérdésben más elbírálás alá esnek a vallásos képzetekre és a hitéletre épülő intézmények, s ez a tény – ha túllépünk a mosolyfakasztó napihíren – egyáltalán nem is olyan vicces. S hogy mennyire nem, azt a legkönnyebben alkalmasint a római katolikus világegyház példájával lehet illusztrálni. Mert hát kevés kétség élhet bennünk afelől, hogy az ott napvilágra került gyermekmolesztálási ügyek és eltussolások ezreinek már a töredéke is elegendő lett volna ahhoz, hogy akár egy multinacionális vállalatóriást, akár egy hollywoodi filmstúdiót, akár egy demokratikusan választott kormányt eltöröljön a föld színéről. Ahogyan az is kijelenthető, hogy egy seregnyi más kérdésben is extra türelem, figyelem és tisztelet jár ki akár a legobskúrusabb és egyszersmind szemforgatóan hazug álláspontoknak – csakis azért, mert az adott megfellebbezhetetlen vélemény megfogalmazóját Őszentségének, Őeminenciájának vagy Főtisztelendő Úrnak szokás szólítani.

 

Nos, a francia író-szociológus Frédéric Martel könyvében minderről szó sincs. Ő ugyanis minden felesleges tiszteletkört mellőzve veszi górcső alá a Vatikán belső életének és üzemmenetének legkínosabb – és egyúttal az egyik legmeghatározóbb vetületét: a homoszexuális-homofil dimenziót. Kajánul, a maró (és sokszor elevenbe találó) gúnytól sem tartózkodva, de roppant alapos terepismerettel és korántsem öncélú módon. Az ugyanis Martel számára csak kézenfekvő szociológiai kiindulópont, hogy a cölibátus intézményéhez makacsul ragaszkodó férfiszervezetben igen magas a saját nemükhöz vonzódók aránya. Méghozzá történetileg, hiszen a papi pályát évszázadokon át magától értetődő módon és egyúttal könnyebben választották élethivatás-és-menedék gyanánt azok, akiknek eredendő vonzalmát stigmatizálták, mint azok, akik ezért a heteroszexuális életmódról mondtak le.

 

Martel számára mindez tehát csak kiindulópont, s nem olyasmi, ami önmagában megbélyegzést érdemelne. (Ezt a Szájer-botrány utóhullámzása idején különösen érdemes a recenzensnek is kiemelni!) Fontossá és anomáliák forrásává az emberi bűnök egyik legundokabbika, a képmutatás teszi a Vatikán prelátusainak, nunciusainak, bíborosainak – és pápáinak titkolt és elhazudott vonzalmait. A szerző terminológiája szerint ez a kettősség teszi a római katolikus világegyházat és annak központját Szodomává, ahol a folyamatok megértésének még az esélye is elvész, ha nem vetünk számot a homoszexuális-homofil (és közben rendszerint egyszersmind: homofób) dimenzióval.

 

"Nem értik a Kúriát. Senki sem érti a Kúriát" – idézi a főpapok százaival interjúzó szerző a szlovák Tomko bíboros szavait, s miközben e kijelentésben sok igazság rejlik, a könyv egésze inkább egy másik "nemértést" bizonyít: azt a kortól, világtól, valóságtól elszakadt értetlenséget, amely hagyományosan a modern kori Vatikán alapműködését jellemzi. Ez magyarázza ugyanis, hogy miközben belülről a Kúria egységét homoszexuális klánok kíméletlen vendettái szabdalják  visszatérő jelleggel, kifelé az egyház a maga tanítói szerepében váltig egy már rég nem létező magánéleti és szexuális erkölcsöt prédikál. Nemcsak az "alapjában rendetlen életet élő" melegek, a fogamzásgátlás, vagy épp a nők pappá szentelése ellen szót emelve, de mindmáig a válás és az újraházasodás réges-rég prózaian mindennapi intézményével is hadilábon állva. Igaz, Ferenc pápa számos kérdésben próbálja a valósághoz közelíteni egyházát, ám az intézményi ellenállás jelei legalább oly szembeötlőek, mint Róma püspökének erőfeszítései. (A könyvben amúgy Ferenc stratégiájáról is árnyalt beszámoló található: a jezsuita és hidegen bosszúálló jegyeket csakúgy kimutatva, mint elismerve a tiszteletreméltó szándékokat.)

 

Martel példák sorával rajzolja ki a velejéig hamis képletet, olyan visszataszító, szexuális ragadozó rémalakokat is bemutatva, mint amilyen a szinte haláláig mentegetett Marcial Maciel, a Krisztus légiója kongregáció mexikói alapítója volt, akinek abuzálási esettörténete bő félévszázadon át tüzetes felderítés és érdemi megtorlás nélkül maradt. De bemutat a rokonszenvesen frivol hangvételű könyv nevetséges és szánalmas főpapokat is, mint amilyen a tüntetően homofób amerikai Raymond Leo Burke bíboros, akinek maskarás beöltözéseit legfeljebb az egyházi kontextus mentheti meg a drag queen-féle azonosítástól. (De nem ebben a kötetben!) És persze megismerjük Szodoma értelmezési keretében a Vatikán legfőbb döntéshozóit, az államtitkárokat és a pápákat is, ami nyilvánvalóan sokak érzékenységét sértheti. Hiszen az időközben szentté avatott II. János Pál körüli "bujasággyűrű", vagy a Ratzinger pápa és jóvágású titkára között vélelmezett vonzalom emlegetése éppúgy e nagybeszámoló részét képezi, mint a lengyel és a német pápa küzdelme az óvszerhasználat ellen (az AIDS terjedésének tetőpontján is), vagy az a sokkal, de sokkal kevésbé tüzes harc, amelyet ugyanők az abuzálási ügyek felderítéséért folytattak. (Persze sokszor inkább az eltussolásukért vagy a bagatellizálásukért, akár még úgy is, hogy sunyin és relativizáló módon összemosták egymással a pedofíliát és a homoszexualitást.)

 

Burke bíboros

A könyv számos kijelentését megtalálta már a tavalyi megjelenés óta az inszinuáció vádja, s nem is tagadható, hogy Martel pszichologizáló jellemzéseiben és sikamlós pletykáiban sok minden megkérdőjelezhető. De ha visszájáról szemléljük mindezt, könnyen felmerülhet az olvasóban a kézenfekvő feltevés: a meggyőzően okadatolt, illetve nyilvánossá vált botrányok tömkelegét ismerve vajha miért is ne hihetnénk a szerzőnek a kétesebb esetekben is? Hiszen meglehetősen egyértelművé válhat A Vatikán kínos titkai olvastán, hogy Martel nem túloz: a kifelé homofób, befelé homofil, képmutató és skizofrén helyzetébe belesüllyedt, bűnöket rejtegető, korrupt főpapság "nem kiugró anomália, hanem maga a rendszer".

 

A figyelmesen magyarított kötet persze Martel néhány gyengéjét is feltárja. A bíborosokkal folytatott interjúinak, találkozásainak leírásából ilyesformán ritkán hiányzik annak kacér megemlítése, hogy az idős áldozárnak megtetszett a szerző vagy kísérője, a seregnyi kutatási munkatárs és tolmács valamelyike. Azt sem szívesen állja meg Martel, hogy ne jellemezze minden egyes esetben az interjúinak, háttérbeszélgetéseinek helyszínéül szolgáló vendéglátóipari egységeket: a római, chilei stb. éttermek felskiccelése nélkül akár 30-40 oldallal is rövidebb lehetne a még így is vaskosnak megmaradó kötet.

 

S végül van még egy jellegzetes, némi értetlenséggel akár még zavarónak is tekinthető, ám a magyar olvasó számára sokkal inkább imponáló vonása e könyvnek. Martel ugyanis lépten-nyomon idézi Arthur Rimbaud, de olykor Verlaine, Wilde vagy Shakespeare műveit is, s így felsejlik előttünk egy kultúrkör, ahol az oknyomozó újságírók még készségszinten ismerik a szépirodalmat. Ami voltaképpen nem is olyan mellékes a kötet témája szempontjából, mint azt talán elsőre gondolnánk. Hiszen e botránykönyv megszületéséhez alighanem elkélt az a kollektív attitűd, amelyet maga Martel egy helyütt így írt le: "Nagy szerencse, hogy Franciaországban inkább hisznek a költészetben, mint a vallásban."