Ma Rainey: A blues nagyasszonya
2020.12.19.

Chadwick Boseman fantasztikus utolsó szerepében, a Ma Rainey’s Black Bottom azonban nemcsak miatta érdemes a figyelmünkre: a film némi színpadiassága ellenére kiváló dráma és remek korlelet. VIGH MARTIN ÍRÁSA.

Denzel Washington a 2000-es évek eleje óta már több esetben nemcsak színészként, hanem producerként is részt vett filmjei megalkotásában. 2016-ban a Kerítésekkel már elmerült a huszadik századik egyik legjelentősebb amerikai drámaírójának, a kétszeres Pulitzer-díjas August Wilsonnak munkásságában, a hírek pedig arról szóltak, hogy nem kevesebb, mint kilenc Wilson-darab adaptációját tervezi a közeljövőben, jórészt az HBO közreműködésével. 
 
A Ma Rainey’s Black Bottom végül a Netflixen kötött ki, a rendezői székben pedig a szintén komoly Brodway-múlttal rendelkező George C. Wolfe ült. A film tehát szinte egy antológia következő részeként funkcionál, a Kerítésekre oly jellemző afroamerikai tematika, illetve a barokkos körmondatok, valamint a némileg színpadias nagyjelenetek ezúttal is jelen vannak, szerencsére azonban a történet ismét van annyira erős, hogy az feledtetni tudja a film kisebb hibáit. 
 
Bár a blues alapvetően afrikai, illetve afroamerikai gyökerekkel rendelkező zenei stílus, sokáig éppen maguk az érintettek voltak kizárva a gyakorlásából. Ezen igyekezett változtatni Ma Rainey, az egyik első afroamerikai blueszenész, méltán érdemelve ki a „blues szülőanyja” elnevezést. Zenekara bár etnikailag egységes, a különböző személyiségek közös munkája nem mindig zökkenőmentes. Főleg a Chadwick Boseman által alakított, szabadelvű Leeve keveredik konfliktusba a többiekkel. Hamar kiderül azonban, hogy ezek a viták nem személyek, hanem sokkal inkább eszmék, világlátások között zajlanak, a tragédia pedig egy idő után elkerülhetetlen. 
 
A Ma Rainey’s Black Bottom kis túlzással kamaradráma, hiszen csupán néhány helyszínen, egészen pontosan két szobában játszódik a történet, pár jelenetet kapunk csupán a harmincas évek dekadenciáját és a filmnoirokat idéző nagyvárosból. Az első percek után megérkezünk a stúdióba, ahol Ma rögzíteni kívánja a dalait. A mindennapinak tűnő cselekvéseket hamar mélyen megbúvó dilemmák felszínre törése akasztja meg, megfogalmazva az afroamerikai közösséget azóta is feszítő kérdéseket. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Egy ilyen film esetében óriási szerepe van a párbeszédeknek, és ezen a téren talán nem is teljesít tökéletesen George C. Wolfe. A dialógusok sok esetben túlságosan körmönfontnak, hiteltelennek hatnak, emiatt pedig sérül a film valószerűsége, illetve az az igény, hogy máig reális problémákról erőteljesen tudjon beszélni. A mozin ezen kívül is érződik a teátralitás, a jelenetek nagyon statikusak bizonyos esetekben, idővel a film tempója is lassul, ezzel szemben viszont a végkifejlet némileg hatásvadász. 
 
Kisebb hibáit leszámítva azonban remekül működik Wolfe alkotása, ennek egyik fő oka a remek szereplőgárda. Michael Potts, Glynn Turman, Colman Domingo és Taylour Paige a mellékkaraktereket formálják meg remekül, a film két motorja azonban kétségtelenül Viola Davis és Chadwick Boseman. Viola Davis az utóbbi évtizedben az elsőszámú afroamerikai színésznővé lépett elő, és bár itt is kiváló, alakításában nem igazán érezni az újdonságot a korábbi szerepeihez képest. Chadwick Boseman azonban utolsó alakításával egyben karrierje legjobbját is hozta, egyértelműen az övé volt a legnehezebb feladat, hiszen egy alapvetően teátrális és nagy gesztusokkal létező karaktert kellett hitelesen megformálnia, és még a legnehezebb jelenetekben sem bukik el. Sőt, van egy néhány perces monológja a múltjáról, mely során szinte az egész film mozdulatlanná válik körülötte, és csak rá koncentrálunk. 
 
A színészeknek sokat segített az is, hogy remek karaktereket kapnak. Ma Rainey csak látszólag rendelkezik sztárallűrökkel, a ridegség számára jóval inkább védekezési mechanizmus, a nő ugyanis az egész közösségért szeretne tenni, így próbálja megkötni a számukra legelőnyösebb alkukat. Épp úgy, ahogy Leeve, a különbség azonban kettejük között, hogy míg az előbbi békés eszközökkel, a társadalom által biztosított keretek között igyekszik küzdeni, addig Leeve radikálisabb eszközökhöz nyúlna: benne a fiatalokra, az új generációra jellemző tűz lobog. Ő, illetve ők azok, akik nem hajlandóak elfogadni a társadalom káros berögződéseit. Még akkor sem, ha a radikális változások áldozatokkal járnak. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A film végkicsengése azonban minden tragédia és sérelem mellett sem negatív, ugyanis minden jelenetével hirdeti, hogy ezekre a sebekre a művészet jelenthet gyógyírt. Ahogy Ma részéről el is hangzik, ezáltal tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ez az üzenet pedig bár a mozi korszakában még aktuálisabb volt, a mai befogadó számára is értékes tanulsággal szolgálhat. Ahogy Ma egy egész közösség hősévé tudott válni, úgy ma is ezekre az egyéniségekre van szükség. 
 
Wolfe alkotása technikailag elsőrangú, a jelmezek, a díszletek, a nyüzsgő utcaképek, a tárgyakat sziluetté homályosító füst remekel teremtik meg a húszas évek végének hangulatát. Tobias A. Schliessler operatőr egyébként is kitűnő munkát végzett, a szobában zajló jelenetek is kellően változatosak (mozgás közben például sok esetben egyáltalán nem látjuk a szereplők arcát), a külső felvételek pedig a film gondolatiságára rímelnek rá, hiszen a szinte zavarbaejtően fényűző városképek a képmutatásra, az alulról filmezett vonat pedig az alapvető társadalmi különbségeket jeleníti meg. 
 
A Ma Rainey’s Black Bottom tehát minden színpadiassága ellenére értékes alkotás, melyet már csak Viola Davis és Chadwick Boseman alakítása miatt is érdemes megnézni. Az sem lenne meglepő, ha mindkettejük nevével találkoznánk jövőre az Oscaron, ami azért is örömteli, mert így minden bizonnyal több emberhez eljut majd a legújabb Wilson-adaptáció. Ameddig pedig ezek ilyen színvonalon készülnek, remélhetjük, hogy Denzel Washington nem mond le a sorozatról.
 
Szerző: Vigh Martin
Címkék: Netflix 2020