Ali Smith: Ősz
2020.11.30.

A Magvető Kiadó – stílusosan – most októberben jelentette meg Ali Smith Ősz című regényét, ami a skót szerző Évszak-kvartettjének első része. A regény nem sokkal az Egyesült Királyság 2016-os EU tagságáról szóló referenduma után született, és ezért az „első post-Brexit regény”-nek is szokás nevezni. BORSOVSZKY ÉVA RECENZIÓJA.

Ali Smith Ősz című regénye igazi sokrétegű „hagyma-regény”: olvasás közben mindig újabb és újabb réteget hánthatunk le róla. Egyik fő alakja egy 101 éves öregember, a beszélő nevű Daniel Glück (glück = boldog), valamikori slágerszövegíró, aki egy ideje egy idősotthonban, „megnövekedett alvási periódusban” fekve tölti napjait. Őt látogatja időről-időre Elisabeth, egy 32 éves tanárnő, akire gyerekkorában oly sokat vigyázott a szomszédjukban lakó Daniel. A kettejük közti erős kovalens kötés – egy téren és időn átívelő, életre szóló barátság – a regény magja. A Daniel ágya mellett elbóbiskoló Elisabeth párhuzamosan tud álmodni az öregemberrel – erre csak a rokon lelkek képesek.


Nem egykönnyen adja magát a mű: sokszor váltunk szemszöget, hol egyikük, hol másikuk perspektívájából látjuk a világot, és bizony idősíkokat is gyakran váltogatunk – senki ne számítson lusta lineáris történetvezetésre –, de ha hagyjuk magunkat sodortatni, apránként, a kirakós darabkáiból összeáll a cselekmény, a karakterek élettörténete és az őket körülvevő világ képe.

Mindkét szereplő különleges, mondhatni furcsa figura: Daniel, az „öreg gyerek” és Elisabeth, a koraérett lányka, egy pillanat alatt megtalálják egymással a közös hangot, főleg az előbbi tanítja az utóbbit, de megesik, hogy fordítva. Daniel szép fokozatosan megismerteti a lánnyal azt a két dolgot, ami a földi létet több mint elviselhetővé teszi: az egyik a „művészet-bűvészet”, a másik pedig a játék. Legtöbbször ezeket össze is kapcsolják: az öreg olykor képeket ír le szavak erejével a lánynak, olykor pedig történeteket rajzol le képekben.

Ilyen indíttatás után nem csoda, hogy Elisabethből később művészettörténet-tanár válik, aki disszertációját Pauline Botyról, a hatvanas évek brit pop-artjának egyetlen női alkotójáról írta. Megismerjük Boty tragikusan rövid, ám gazdag életét, műveit, gondolkodását, a kort, amiben élt, annak politikai skandalumjait, melyek mind tükröződnek a képeiben; újabb és újabb rétegek. Így például a kor híres figurája, a férfibolondító, szexi Christine Keeler, a Profumo-botrány egyik főszereplője – maga is inkább áldozat - és a körülötte lihegő politikusok is felbukkannak.

Boty élete és művészete veti föl a regény egyik lényegi kérdését: mit ér a művész, ha nő, mégpedig nem is akármilyen: vidám, szőke, vibráló, szexi bombázó, ugyanakkor erős véleményű, polgárpukkasztó, kemény, konok, meg nem alkuvó? Eleve hátránnyal indul, és vajon egyáltalán megadja-e az élet a lehetőséget neki, hogy megérkezzen a művészetével-bűvészetével valahová, netán az őt megillető helyre?

Kedves olvasó, hallott-e bármit is Pauline Botyról, a „wimbledoni Bardot”-ról? Látott-e tőle vagy róla akár csak egyetlen képet is?  A válasza egyszerre az előbbi kérdésre is megadja a választ. Andy Warhol nevét, jellegzetes szemüvegét, ecsethaját, vékony alakját és műveit pedig szinte mindenki ismeri, még ha csak felületesen is. Na ugye.

A Mit ér a művész, ha nő? kérdés körüljárásakor megjelenik a műben – még ha csupán néhány utalás erejéig is -, egy másik szép, szőke, törékeny, ám erős tehetségű író/költő, Sylvia Plath; no meg egy harmadik, a szőkék szőkéje, a szépek szépe, a „szőke nő” kvintesszenciája, Marylin Monroe is (akiről azt rebesgetik, hogy IQ-ja magasabb volt, mint korának férfiátlagáé). Egyikük életútja sem a boldog beteljesedésé. Az angolszász irodalomban jártas olvasó további darabkákkal, pl. Keats, Dickens, Shakespeare, Huxley, és Dylan Thomas műveire való finom utalásokkal egészítheti az Ősz kirakós játékát.

Míg két főhősünk inkább az élet örök kérdéseivel foglalkozik, a harmadik szereplő, Elisabeth anyja, nagyon is két lábbal áll a földön. Ő az is, aki a regényben a legnagyobb fejlődésen megy keresztül: az örökké elfoglalt, boldogtalan, gyerekét egyedül nevelő keserű anyából nyugdíjas éveire kiteljesedett, jókedvű, hobbijában örömet találó, az igazságtalanságra tökösen reagáló nővé válik, aki – részben ennek köszönhetően – a késői szerelmet is megtalálja.

A valóságot a felnőtt Elisabeth is minden nap kénytelen érzékelni, hivatali látogatásakor mutatkozik meg leginkább a kor abszurditása. Ha valakinek nem jutna eszébe párhuzam, az írónő finoman rásegít: Elisabeth éppen Huxley Szép új világát olvassa, miközben sorára vár, hogy útlevelet csináltathasson. Kétszer is kap leckét a kafkai hivatali gépezetből. Kiderül, a feje „helytelen méretű”, a haja sincs jó helyen. A 22-es csapdájába is belelép: ahhoz, hogy egy dokumentumot csináltathasson, amivel igazolni tudja majd magát, be kell mutatnia egy dokumentumot, amivel igazolja magát. Világos, nem?

Ami miatt a mű még különlegesebb helyet foglal el a kortárs brit irodalomban, az az, hogy azon frissiben reagált a Brexit-kérdésre. Ne várjon senki politikai elemzést vagy gazdasági jóslatokat, ilyesmik természetesen nincsenek a regényben, annál inkább van költői hangulatjelentés a megosztottság, a kettészakadtság érzéséről, a másik oldaltól való félelemről: „Az egész országban kétségbeesés volt, és örömünnep… Az emberek az egész országban úgy érezték, a történelem súlya van a vállukon. Az emberek az egész országban úgy érezték, a történelem nem jelent semmit.” Ezt a szétszakadt világot a széthúzás, a félelem, a másik oldal gyűlölete működteti. Egyik fél sem veszi észre, hogy egyetlen csónak van, és együtt kellene evezniük ahhoz, hogy partot érjenek. Nem ismerős ez? „Az egész országban darabokra esett az ország. Az egész országban szétsodródtak a nemzetek. Az egész országban megosztottá vált az ország, itt egy kerítés, ott egy fal, itt egy vonal, amit meghúztak, ott egy vonal, amit átléptek...”

A költőiség a regény nyelvezetében búvópatakként tör fel néha, s olykor hömpölygő tudatfolyammá szélesedik pár sorban, vagy oldalban, máskor egyszerűen, hétköznapian folyik tovább medrében. A szabad asszociációk és egyéb nyelvi bravúrok átültetését a fordító, Mesterházi Mónika, remek érzékkel oldotta meg.

Az évszakok váltakozása, az élet körforgása, és ezzel párhuzamosan az emberi lét állomásain belül az ősz szimbóluma egységes, mégis sokrétű: a kisfiúnak a színes leveleket s a frissen hullott fényes gesztenyéket jelenti, a képzőművésznek a tobzódó színeket és formákat, a korosodó nőnek pedig a számvetést; öreg főhősünk esetében természetesen az elmúlás és az elengedés üzenete a legerősebb.

A levél, az avar, a fa sokszor és sokféleképp jelenik meg metaforaként a szövegben; a legerősebb talán a megnövekedett alvási periódusban mereven fekvő Daniel képe, aki belül, mint a fa, nagyon is eleven: „…arra nyitja ki a szemét, hogy nem tudja nyitni a szemét. Úgy tűnik, be van zárva valahová, ami meglehetősen hasonlít egy erdei fenyőre… Nem tud mozogni, nincs elég hely egy fában a mozgásra. A szája és a szeme gyantába van zárva.”

A regény zárásakor november van. A kötetet tervező Pintér József modern, minimalista megoldást alkalmazott a borítón, az ősz fő színeivel, bár talán kevesebb zölddel még jobban idézné ezt az évszakot.

„Helló. Mit olvasol?” - kérdezte mindig Daniel Elisabeth-től, ha találkoztak. „Mindig olvass valamit. Még ha éppen nem olvasol is. Különben hogy olvassuk ki a világ titkait?” Kedves olvasó, képzeljük, hogy eljön majd egy igazán szép új világ, ahol így köszönnek az emberek egymásnak: - Helló. Mit olvasol? Javaslom, most kezdje az Ősz-szel. 

Szerző:  Ali Smith,  Cím:  Ősz,  Fordító:  Mesterházi Mónika,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  227 oldal,  Ár:  3699 Ft