Enola Holmes
2020.09.25.

A családnév ismert, maga a személy azonban korántsem. A Netflix legújabb filmjében a fókusz ugyanis Sherlock Holmes húgán, Enolán van. Szerencsére Harry Bradbeer rendező ügyesen bánt az arányokkal, így a végeredmény egy kifejezetten szórakoztató kosztümös kaland. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

Az Enola Holmes három, az utóbbi években igencsak felerősödő filmes trend közös terméke. Egyrészt érezhető benne a remake-ek és spin-offok térnyerése, hiszen egy már korábban is jól ismert karakter környezetéből kerül egy új alak a reflektorfénybe. Másrészt a különböző ifjúsági regények adaptációi is igencsak népszerűek az elmúlt években: a filmhez Nancy Springer amerikai írónő regényfolyama biztosította az alapot. 
 
A legfontosabb talán mégis az, ahogyan a kosztümös műfaj utóbbi esztendőinek tendenciái is megjelennek a filmen. Ahogy, mondjuk, Jorgosz Lanthimosz A kedvencben, Sofia Coppola a Marie Antoinette-ben, Tony McNamara a Nagy Katalin - A kezdetekben, Greta Gerwig a Kisasszonyokban vagy Moira Walley-Beckett az Anne, E-vel a végén!-ben (megközelítésmódban talán ez áll legközelebb jelen produkcióhoz), úgy az alkotók itt is teret engedtek az abszurdnak, a groteszknek és a szatirikus hangvételnek. Ebből is látszik, az Enola Holmes nem talál fel semmi újat, a meglévő alapanyagokból és toposzokból azonban egy jól működő filmet hoztak létre az alkotók, mely bár nem vállal túl sokat, de a saját keretein belül stabilan áll a lábán. 
 
Enola édesanyjával éli különös mindennapjait. Apja korán meghalt, testvérei, Sherlock és Mycroft pedig már régen elhagyták a szülői házat. Az anya, Eudoria a korszakban igencsak unortodoxnak számító nevelési elveket vall. Varrás helyett közelharcra, illem helyett teniszezni tanítja a lányát. Egy rejtélyes napon azonban a nő eltűnik, Enola pedig bátyjai tiltása ellenére egyedül indul el a felkutatására. 
 
Egyszerre nagyon mai és nagyon klasszikus film az Enola Holmes. Utóbbi abban az értelemben, hogy a dramaturgia, a főbb fordulatok, a karakterek archetípusai mind-mind jól ismertek. Tulajdonképpen egy klasszikus, doyle-i felépítésű krimit kapunk, ahol a nyomozó a legapróbb jelekből von le olyan következtetéseket, amelyek a néző számára is csak idővel válnak világossá. Ezúttal azonban a detektív személye más, ennélfogva a rejtély is kevéssé bonyolult. Az alulnézeti elbeszélésmód, a gyermeki nézőpont meglepően jót tesz a filmnek, új tényezőként ugyanis megjelenik a humor. Az alkotás kifejezetten önironikus, mer nevetni az alapkoncepció abszurditásán. A viktoriánus kor összeütköztetése a könnyed megközelítésmóddal kellemes elegyet alkot.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A krimitoposzok közül a segéd figurája is megjelenik: ő az, aki a nézővel hasonló szinten áll, és szintén rácsodálkozik az eseményekre. És mivel az Enola Holmes legalább annyira felnövéstörténet, mint detektívsztori, szükségszerűen van szerelmi szál is, mely a főhős, és útitársa, Lord Tewksbury között szövődik. Talán ezen a ponton érdemes kitérni arra, hogy milyen is Enola figurája. Mindenképpen a film hibái közé sorolandó, hogy az ő karakterét nem sikerült igazán árnyalni. Megint csak jelen vannak a toposzok (a különlegesség, a hihetetlen műveltség, a korban a nők felé támasztott konvenciók elvetése), ezeken azonban képtelennek túllépni az alkotók. A már említett Anne, E-vel a végén! című sorozattal azért is érdemes összevetni a jelen filmet, mert a megközelítésmód kísértetiesen hasonló, ott azonban akár az erős képzelgésekkel, akár a társadalomból való kirekesztettséggel adtak plusz réteget a karakternek. 
 
A leginkább a Stranger Thingsból ismert Millie Bobby Brown korrekt alakítást nyújt, gond nélkül tartja egyben a filmet, ám épp a figura vázlatossága miatt neki sincs lehetősége árnyalt játékra. Talán akkor a legerősebb, mikor a karaktere cinikus vonulata kerül előtérbe (ilyenek például azok a jelenetek, mikor a film lebontja a negyedik falat, ennek az eszköznek a használata sem véletlen, hiszen az a Harry Bradbeer volt a rendező, aki a Fleabag epizódjait is dirigálta). Mellette Tewksbury éppúgy megtagadja a konvenciókat, hiszen arisztokrata létére reformpárti, és nem leli örömét a hivatalos eseményeken való megjelenésben. A két fiatal kapcsolata remekül épül, végig érezhető egyfajta cinkosság és kölcsönös tisztelet. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Eddig főként a klasszikus jellemvonások kerültek szóba, de miben hoz újat a film? A legszembetűnőbb, hogy Sherlock Holmes figurája ezúttal csak asszisztál, amivel nem is lenne gond, a karakter azonban egyszerűen túl keveset van a filmben, így nem tudunk meg semmit a híres nyomozó jelen verziójáról. Henry Cavill kétségtelenül kölcsönöz egyfajta eleganciát a karakternek, ezen felül azonban nem bővül a Sherlock-mitológia. 
 
A kiemelt mellékszerepekben Helena Bonham Carter és Sam Claflin is korrekt, tulajdonképpen ők a két végpont a történetben. Mycroft a szemellenzős tradicionalista, aki csak az erőben hisz, míg Eudoria az emancipált, művelt, saját sorsát irányító nő archetípusa. Ehhez a vonulathoz kapcsolódik a film üzenete, mely a műfajból adódóan nem túl árnyalt, de szerencsére van annyira egyetemes, hogy elfogadjuk. Az Enola Holmes ugyanis az egyéni boldogulásról, a saját utunk megtalálásáról szól. Emellett a mozinak van egy nem elhanyagolható feminista vonulata is, mely meglepően szervesen illeszkedik a történetbe, nem érződik beleerőltetett aktualitásnak. 
 
A film technikai oldala kifogástalan, a zene egyszerre illeszkedik a korszakhoz, mégis szertelen és játékos, az operatőri munka pedig szintén jól rímel a mozi megközelítésmódjára. Kevés nagytotált kapunk (bár London egyre növekvő metropoliszát többször megcsodálhatjuk teljes valójában), így az egész filmnek lesz egy jóval intimebb hangulata. 
 
Az Enola Holmes a saját kategóriáján belül profi alkotás, melyből kétségtelen erényei ellenére hiányzik a valódi mélység. Végső soron azonban még így is egy kellemes, nyitott végű kaland. Lehet, hogy a Netflix hamarosan bizalmat szavaz a folytatásnak? 
 
Szerző: Vigh Martin
Címkék: Netflix 2020