A Greyhound csatahajó
2020.07.28.

Egy Tom Hanks-mozi akkor is eseményszámba megy, ha közepes filmről van szó, amelyik témájánál fogva ráadásul jobban is érvényesült volna a nagyvásznon. A Greyhound csatahajó az Apple TV+-on debütált. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Tom Hanks kétségkívül igazi filmsztár. Elég csak belenéznie a kamerába, olyan erős a filmes jelenléte, hogy a nézőt máris megdelejezte, elhiszünk neki mindent, amit mond, és követjük vakon, tartson is bárhová. És bár rossz sosem volt, idővel csak még jobb színész lett belőle – talán a Phillips kapitány volt az első olyan mozija, amelyben már igazán minimál eszközökkel játszott, ami nemcsak roppant jól állt neki, de még hitelesebbé is tette az alakítását. 
 
A második világháború atlanti-óceáni hadszínterén játszódó A Greyhound csatahajó, amelynek a forgatókönyvét is Hanks jegyzi, sajnos minden, csak nem színészi kihívás számára. Különösebb jellemfejlődésről egyáltalán nem beszélhetünk a filmben; a Hanks megformálta Ernest Krause kapitány múltjáról is mindössze annyi derül ki, hogy mielőtt kihajózott, szívesen elvette volna nőül Evelynt (Elizabeth Shue), aki viszont egy flashback tanúsága szerint a háborúra hivatkozva visszautasította. 
 
Kettőjük beszélgetéséből megtudjuk még, hogy Krause – a kora ellenére – lényegében zöldfülű, akit szó szerint bedobott a sereg a mélyvízbe: 1942-ben egy 37 szövetséges hajóból álló flottát kéne elvezetnie a Greyhound kapitányaként az Államokból Liverpoolig. Hogy Krause miért kezdte ilyen későn a karrierjét, miért nem becsülték meg korábban a seregnél, nem derül ki a történetből. A lényeg, hogy aktuális helyzetét tapasztalatlanságán túl súlyosbítja, hogy az óceán tele van a kereskedelemi flottára vadászó német tengeralattjárókkal, és az út során akad egy szakasz, az úgynevezett sötét verem, ahol a hajók magukra maradnak: túl messze vannak mindkét parttól ahhoz, hogy fedezni tudná őket a légierő.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Irgalmatlan, fenségesen háborgó víztömeg, tüzelésre kész hajóágyúk, tengeralattjárók, tengerészeti szakzsargon, a rádióadást zavaró nácik, akik időnként szemétkedve még kilátásba is helyezik, hogy levadásszák az összes szövetséges katonát. Az egyik oldalon a gonosz németek az U-Bootokban a hülye angol akcentusukkal, a másikon a szövetségesek, élükön a hős amerikaival, aki tapasztalatlansága ellenére mégiscsak képes felnőni a feladatához – kicsit olyan ez a szüzsé, mintha egy kiskamasz írta volna, akit nagyon érdekel a második világháború, és szereti a tengeri csatákat.  
 
És A Greyhound csatahajó nem is megy ennél tovább: helyenként kifejezetten izgalmas és akciókban gazdag az éles manővereknek és a torpedótámadásoknak köszönhetően; logisztikailag informatív  (megtudjuk, hogy a vízen úszó olajfoltok elárulják, hogy betaláltak-e a mélybe küldött bombák); és látványos az óceánnak hála (még ha az CGI is). A film adózik egy kicsit az érzelmeknek (hősi halált halt tengerészek temetése a nyílt óceánon), ám az ilyen pillanatokat rendre felülírják az akciók, amelyek magából a veszélyes küldetésből következnek. 
 
A mozinak akad egy-két jelenete, amely megmutatja, hogy lehetne ez több és más is egy háborús játéknál: Krause nyilvánvalóan vezetői gondokkal küzd, a legénység tagjainak egy-egy összenézése, a másodperccel tovább tartó csend a fontos döntések előtt mind arra utal, hogy nem elég a tengerészekkel elhitetnie, hogy ő itt a kapitány, aki ura a helyzetnek, de saját magának is el kell mindezt hinnie, ha túl akarja élni a küldetést. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az ilyen jelenetekből azonban sajnos nem sok van a C. S. Forester The Good Shepherd című regénye alapján készült filmben – a regény címében nem véletlenül utal a „jó pásztorra”, végül is Krause a rá bízott nyáját terelgeti, és minden étkezés előtt elmormol egy imát, egyszóval: hívő ember. 
 
Ezek a főszereplő jellemét elmélyíteni kívánó motívumok azonban nem feledtetik, hogy ebben a filmben a feszültségen, a macska-egér játékon és a tengeri ütközeten van a hangsúly, nem pedig azon, hogy a néző a karakterfejlődésre figyelve túl sok érzelmet invesztáljon a szereplőkbe. Ezért is hat olyan idegenül, amikor a mozi utolsó tíz percében megjelenik és mindent elborít a pátosz, ahogyan egy régi vágású, klasszikus amerikai második világháborús filmhez az illik.
 
A Greyhound csatahajó esti szórakozásnak elmegy, a tengeri csatákért, hajókért, tengerész életformáért rajongó közönségnek mondhatni kötelező darab, de azt kell mondjuk, akármilyen látványos is lett volna a nagyvásznon, még a mozis premier sem feledtette volna a karakterábrázolás hiányosságait.  

Címkék: Mozipremierek 2020