Händel: Agrippina / Szegedi Szabadtéri Játékok
2020.07.23.

"Operajáték két részben Händel nyomán" - áll a műfaji körülírás a szegedi bemutató színlapján, s ez rögvest nemcsak a produkció unikális jellegét érzékelteti, de jó előre azt is, hogy a kritikus ezúttal a szokottnál jóval nehezebb helyzetbe kerül. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

"Viva il caro Sassone", vagyis éljen a kedves szász - ha hihetünk Händel egyik legelső életrajzírójának, akkor 1709. december 26-án ekképp éltette a fiatal, mindössze 24 éves komponistát a velencei Teatro San Giovanni Grisostomo lelkes közönsége az Agrippina ősbemutatóján. Pedig úgy lehet, a "kedves" jelző alapértelmezetten nemigen jutna az ember eszébe, ha ezzel az operával van találkozása. Hiszen a római Julius-Claudius dinasztia történetének egyik erkölcsi lapályát megidéző mű részint gunyoros, részint nyelvöltögetően szemtelen - és persze mindenekfelett gyönyörködtető, méghozzá kéjesen és cinikusan gyönyörködtető. Az önmagától, de éppígy egykori hamburgi főnökétől is szívnyugalommal melódiákat kölcsönző Händel áriái ugyanis kitelt szépségükkel nem annyira ellenpontozzák a hatalmi harc, a politika világának rút farkastörvényeit meg az intrikák hát- és előterében tomboló baszdühöt, hanem sokkal inkább felmagasztalják azokat: mint a morálisan végeredményben közömbös, de legalábbis mélységesen ambivalens emberi történelem mozgatórugóit.
 
Középen: Cseh Antal, Mester Viktória és Hanczár György
Középen: Cseh Antal, Mester Viktória és Hanczár György
Ha mindezt nem bocsájtottuk volna tudálékosan előre, akkor is egészen nyilvánvaló lenne, hogy az Agrippina szabadtéri bemutatása rizikós vállalkozás. Pláne egy olyan zenés színházi kultúrában, ahol Händelnek az operajátszás kőszínházi közegében sincs még biztos és állandó helye. Hisz minálunk hajszálra ez a helyzet: a Händel-operáknak mindmáig nincs itthon szervesült előadási hagyománya, s ez a tény az előadók és a közönség dolgát egyaránt jócskán megnehezíti. (Igaz, épp az Agrippinából született már egy emlékezetes szabadtéri előadás: 1993-ban Óbudán, Kerényi Miklós Gábor rendezésében - de erről később még amúgy is ejtünk egy-két szót.)
 
A Szegedi Szabadtéri Játékok vezetése mégis vállalta a kockázatot, s így most megszületett egy "Händel nyomán" összehozott operajáték: járványszünetben, kitéve az időjárás és a hangosítás viszontagságainak, jóval a meghirdetés után is érdemben módosulva (hiszen februárban még Vitray Tamás kommentátori részvételét ígérte a beharangozás). S nem mellesleg "húzónév" helyett egy egészen fiatal rendező szabadtéri bemutatkozásával, lévén a rendezőasszisztensi-játékmesteri sorból kiemelt Pányik Tamás talán még az Agrippinát megkomponáló kedves szásznál is ifjabb. És az így létrejött produkció végül egyértelmű közönségsikert aratott. Igaz, mindeközben akaratlanul is felhozta a hangulatos nyáresti előadások esetén mindegyre kiélesedő sajtómunkási dilemmát: vajon a miniszéria lezajlása után érdemes-e egyáltalán kedvezőtlenebb/árnyaltabb különvéleménnyel előállni, fontosabbnak tekintve a kritikusi szerepet, mint a lezajlott társas együttlét többségi derűjét?
 
Merthogy a július 18-i szegedi előadás időtartama alatt sokat nevetett a közönség: frivol-drasztikus szövegen, mozgás- és játékpoénokon egyaránt. Igaz, a legnagyobb derültséget vitán felül az a rögtönzés váltotta ki, amellyel a mikroportról átmenetileg kényszerűen mikrofonra átváltó Néró, vagyis Hanczár György vágta ki magát szorult helyzetéből - valósággal az előnyére fordítva a technikai malőrt. Rögtönzése olyan jól sikerült, hogy szinte megrendezettnek hatott, ám ez az elismerés némi dialektikával már maga a bírálat. Pányik Tamás rendezése ugyanis seregnyi ilyen-olyan poénnal és ötlettel operált, ezek azonban pontszerűek és ad hoc-jellegűek maradtak. Azaz túlnyomórészt nem reflektáltak egymásra és az Agrippina című Händel-operára. Ritka volt az olyan motivikus, hosszantibb poén, mint a Botticelli festményét megidéző kagylóforma meg az ahhoz tartozó obligát gyöngy körüli játékok sora.
 
Cseh Antal és Gyüdi Eszter
Cseh Antal és Gyüdi Eszter
Helyenként pedig mintha nem is Pányik, hanem maga Kero hányta volna elénk az ötleket: a valójában veszélytelen, de annál nyomatékosabban artikulált "áthallásokat" (mint hajdan 93-ban), valamint a rendezői horror vacui kényszeres túlmozgásait (akárcsak musicalrendezői működésének legutóbbi évtizedében). A fia, Néró trónra ültetésén tevékenykedő Agrippina ilyesformán persze úgymond marketingkampányt vezényel le, megkapjuk a pártzászlókat és az arcképes plakátokat, ahogyan van természetesen szónoki állvány is. (Csupa mindenkinek ismerős, de egyetlen árva lélek számára sem kényelmetlen jelenidejű utalás.) Az anyagiak uralmát pedig jókora, olykor revűs módon, legyezős keretté összetartott arany pénzérmék hivatottak érzékletessé tenni. Ebben az illusztratív-kikacsintó (kikancsító) regiszterben teszi hozzá az előadáshoz a magáét Barta Viktória koreográfiája, JDS jelmez- és Tóth Kázmér díszlettervezői munkája is. (Noha az utóbbival kapcsolatban e sorok írójában mindvégig megmaradt a kérdés: vajon funkcionális és egyszersmind esztétikai értelemben mi célja lehetett a színpadkép jobb szélén elhelyezett oldallépcsőnek?)
 
"A balga földi ember / zűr nélkül élni nem mer" - a cselekménybe ebben az operajátékos változatban folytatólagosan, habár különösebb értelem nélkül beleavatkozó Júnó istennő az előadás legelején prózában, majd a zárójelenet során énekszóban is kinyilatkoztatja a magyar szöveg szerzőinek (Pányik Tamás és Pál Tamás) bölcsességét, amelynek hallatán nehéz ellenállni a túlelemzés késztetésének. Szóval az Agrippina erről, vagy legalábbis valami ilyesmiről szól. Hozzávetőlegesen. Meg persze arról is, hogy végül aztán az effeminált és infantilis Néró majd úgyis jól meggyilkol mindenkit: "Égjen Róma!...Éljen Róma!" - hangzik a trónörökös olyannyira ötletes freudi elszólása. Csakhogy mindezzel (jelmezestől és szövegestől) a produkciónak sikerült a Sztárcsinálók szintjére pozícionálni, értsd: leszállítani az Agrippinát. Vagyis Molnár Ferencet parafrazeálva: ez itt most az Előjáték a Sztárcsinálókhoz.
 
Ludovik Kendi, Hanczár György, Mester Viktória és Bocskai István (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok)
Ludovik Kendi, Hanczár György, Mester Viktória és Bocskai István (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok)
Igaz, Várkonyi Mátyás helyett Händel a zeneszerző. Az ő muzsikájának kell, illetve kellene megszólalnia, ám ez csak részlegesen történhet meg. A mű szabdalása és toldása alkalmasint hosszabb elemzést és szétszálazó mérlegelést igényelne, de most ne legyünk skrupulózusak és játékrontók. Csakhogy ami az Agrippinából így, ebben a formában megszólal, az többnyire problematikusnak bizonyul. Nem filológiai és historikus zenei szempontok szerint, hanem tisztán élvezeti okokból. Mert ha a barokk énekesi virtuozitásról meg a kontratenori seregszemléről le is mondunk, azért a szólamok érzéki szépségének mégiscsak érvényesülnie kellene. Nos, ehhez képest meghitten kedves énekesünk, Cseh Antal ezúttal majd' mindvégig egyenlőtlen küzdelmet folytat Claudius szólamával, s nyers hangadása még azzal együtt is fájdalmas pillanatokat szerezhet, hogy közben persze láttamozzuk intenzív figurateremtő fáradozásait. Az opera egyetlen egyértelműen pozitív figuráját, Ottót megformáló rokonszenves Görbe Norbert e. h. éneklése olyannyira kidolgozatlan és nem-professzionális jellegű, hogy szinte hálásak lehetünk, amiért szólamából és általa az előadásból kimaradt a mű egyik legszebb áriája, a Vaghe fonti. A Händel-operák első prototípusos kismacska-femme fatale-ját, azaz Poppeát elővezető Gyüdi Eszter pedig bármily átütően üde jelenség is, sokszor kissé hamiskásan intonál.
 
Hozzájuk képest teljesen a helyén van viszont a címszereplő, azaz Mester Viktória. Éneklése ugyan nem idéz semminő barokkos stíluseszményt és a virtuozitás korántsem a legerősebb oldala, de játékban és hangban is parancsoló svádájú és ismerősen manipulatív jelenség. Mi több, az ő Agrippinája valóban jelen idejű: nem a szájába adott vulgáris fordulatok révén, hanem az egészen up to date arroganciája miatt. Nem császárné, inkább egy kortárs intrikagép - de annak felettébb hiteles. A habot mindazonáltal nem ő viszi el, hanem a Néró szerepében lubickoló Hanczár György, aki túl azon, hogy többnyire érvényesen birkózik meg tenorosított szólamával, olyan őszinte és szemérmetlen, dalizó ripacsériával játszik, hogy az összhatásában voltaképp megvesztegetőnek bizonyul. Agrippina két bábja, Ludovik Kendi (Pallasz) és Bocskai István (Nárcisz) korrekt módon látja el az entourage funkcióját, de énekesként nemigen brillíroz(hat)nak, míg Varga Anna nemes ügyhöz méltó buzgalommal próbál értelmet adni a ráosztott istennői-szolgálói szerepösszevonásnak.
 
Pál Tamás stabilan kézben tartotta zenekarát és óvta énekeseit, habár néhányuk igazán hatékony megóvására az utolsó lehetőség a szereposztás pillanatában tovatűnt. Nemcsak az előadás előtt két nappal a 83. születésnapját ünneplő nagyszerű és fáradhatatlan karmesternek, de magunknak is azt kívánjuk: még sok jobb operaprodukciót Pál Tamással!
Helyszín:  Újszegedi Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2020. július 18.