"S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyitéstől / s törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben" – írta bő kétezer éve Ovidius, csakhogy az aranykorok valójában vajmi ritkán ilyen tökéletesek. Vegyük például Hollywood aranykorát, amely klasszikus filmjei és sztárjai révén mindmáig oly nagy vonzerőt gyakorol még a jelen alkotóira és közönségére is! Szegregáció és cenzúra, üzemszerű abúzus és kóros mértékű elfojtás, szexizmus és homofóbia, valamint masszív képmutatás jellemezte ezt a periódust, és olyan poggyász ez, amellyel kell is, érdemes is – mi több, időszerű is kezdeni valamit.

 

Patti LuPone

Alighanem ez a felismerés késztette a sorozatgyártás jelenkori nagymogulját, Ryan Murphyt és bevett munkatársát, Ian Brennant arra, hogy megannyi kedves színészüket és háttéremberüket egybegyűjtve hét epizódos szériát szenteljenek az amerikai filmipar mélyen problematikus aranykorának. A történet a 2. világháborút követő évek Hollywoodjában játszódik, és első pillantásra igen dicséretes módon szinte csupa olyan fiatal meg korosabb főszereplőt vonultat fel elénk, akik kívülállókként nemcsak betörni próbálnak az álomgyárba – de meg is változtatnák annak rigid, reakciós és hamis játékszabályait. Csakhogy Murphy és alkotótársai mintha nem tudták volna idejében eldönteni, hogy választott műfajuk a period drama, a hétalkalmas tolerancia-tanfolyam (lásd még: tanmese), vagy netán az "ahogyan azt Móricka elképzeli" típusú vágykibeszélés legyen.

 

Ami a legelső zsánert illeti, a Hollywood e vonatkozásai igen hatásosak: a képi világ illúziókeltő, vagyis semlegesen pompózus stúdiótárgyalóktól egészen George Cukor titkos melegpartijáig csupa stílusosan kidolgozott részletre, koridéző enteriőrre, viseletre és fizimiskára lelhetünk. Hasonlóan jól sikerült a szereplőválogatás java is, különösen az idősebb szerepekben. Patti LuPone például nem csupán eljátssza a frusztrált feleségből merész szellemű stúdióvezetővé átlényegülő asszonyt, de egészen Gloria Swansonig egy sor hollywoodi legendát is megidéz a játékával, a viselkedésével, a profiljával vagy egy-egy ajakbiggyesztésével. Hasonlóan életes és erős légkörű figurát teremt a melegségét elfojtó, hiperkorrekt filmes középvezetőt megformáló Joe Mantello is, míg Holland Taylor csupaszív stúdiógüzüjét meg Dylan McDermott angyalian jólelkű főstricijét egyszerűen csak jólesik néznünk.

 

Holland Taylor és David Corenswet

De már a fiatalabb szereplők castingja jóval vegyesebb eredményűnek bizonyult, s a melléfogások itt egyúttal a sorozat alapgyengéire is rávallanak. Merthogy David Corenswet (színészi karrierre vágyó háborús veterán) vakító jóképűségén és Laura Harrier (cseléd szerepkörből kiemelkedő afroamerikai üdvöske) oly korhű eleganciával viselt szépségén kívül kevés itt a hitelesnek ható mozzanat. Vagyis merenghetünk, hogy vajon a Gleeből ismerős Darren Criss színészi alkata pehelysúlyú, vagy inkább a feltörekvő és félig filippínó rendező szerepe maradt megíratlan? Jeremy Pope jelenlétének ereje kevés, vagy szimplán csak képtelenség egyszerre meleg fekete forgatókönyvírót és kacér hímprostit is eljátszani?

 

A történet középpontjában egy tabudöntő film megszületése áll: ez lenne az afroamerikai címszereplővel leforgatott "Meg", amely úgymond a Hollywood-feliratról magát a mélybe vető színésznőjelölt tragikus esetén alapulna. E forgatás körül ütközik meg egymással a régi rossz gyakorlat meg a jobb, őszintébb és tisztább világot akaró főszereplők serege. Eufemisztikusan fogalmazva, Murphyék kevés kétséget hagynak afelől, hogy kivel is kellene rokonszenveznünk. Csakhogy eléggé óvatlanok mindeközben mutatni néhány jelenetet a sorozatbeli filmből – és az valami penetránsan rossz aranykori filmparódia. Valamint a néző nem tudja nem észrevenni, hogy a deklaráltan új, nemesebb korszakot nyitó mozialkotás női főszerepét a rendező barátnője, a férfi főszerepét a stúdióvezető alkalmi bérelt ágyastársa, kisebb szerepeit pedig a stúdióvezető lánya meg a forgatókönyvíró fiúja kapja meg. Ja, hogy ez lenne hát az új világ?

 

Jim Parsons

Apropó fikció! A forgatókönyvíró fiúja bizonyos Roy Fiztgerald, aki épp ekkor veszi fel a Rock Hudson nevet: az emlékezetes állvonalú Jake Picking őt  szorongja elénk. A legrosszabb modorosságait recikláló Jim Parsons pedig Hudson híres-hírhedt ügynökét, Henry Willsont adja, méghozzá titkos meleg rémmumus gyanánt. Persze csakis addig, amíg fel nem vállalja a melegségét és vissza nem talál az igaz emberség egyedül üdvözítő ösvényére. Merthogy a sorozat utolsó epizódjában, midőn a forgatókönyv írói végképp a lovak közé dobják a gyeplőt, ez is megtörténik, miután Hudson és párja kéz a kézben lépnek a vörös szőnyegre, a "Meg" legyőzi a rasszizmust és elnyer egy nagy rakás Oscar-díjat. Szóval amikor mindenestől átkerülünk valamiféle alternatív, szabadon újraírt, s ilyesformán persze tét nélküli, vágykiteljesítő jellegű és akár még jövőnek is csinosan beillő múltvariánsba.

 

Egészen úgy, ahogyan azt a fentebb már emlegetett Móricka elképzelheti.