Hollywood szeret magával játszani. Ebből néha nagyszerű dolgok sülnek ki, máskor meg inkább csak afféle bocsánatos gyengeségnek tűnik ez a tartós fixáció. És akad eset, amikor szinte már irritálóvá válik az önszerelem látványa. LÁSZLÓ FERENC SPOILERES KRITIKÁJA.
"S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyitéstől / s törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben" - írta bő kétezer éve Ovidius, csakhogy az aranykorok valójában vajmi ritkán ilyen tökéletesek. Vegyük például Hollywood aranykorát, amely klasszikus filmjei és sztárjai révén mindmáig oly nagy vonzerőt gyakorol még a jelen alkotóira és közönségére is! Szegregáció és cenzúra, üzemszerű abúzus és kóros mértékű elfojtás, szexizmus és homofóbia, valamint masszív képmutatás jellemezte ezt a periódust, és olyan poggyász ez, amellyel kell is, érdemes is - mi több, időszerű is kezdeni valamit.
Patti LuPone |
Alighanem ez a felismerés késztette a sorozatgyártás jelenkori nagymogulját,
Ryan Murphyt és bevett munkatársát,
Ian Brennant arra, hogy megannyi kedves színészüket és háttéremberüket egybegyűjtve hét epizódos szériát szenteljenek az amerikai filmipar mélyen problematikus aranykorának. A történet a 2. világháborút követő évek Hollywoodjában játszódik, és első pillantásra igen dicséretes módon szinte csupa olyan fiatal meg korosabb főszereplőt vonultat fel elénk, akik kívülállókként nemcsak betörni próbálnak az álomgyárba - de meg is változtatnák annak rigid, reakciós és hamis játékszabályait. Csakhogy Murphy és alkotótársai mintha nem tudták volna idejében eldönteni, hogy választott műfajuk a
period drama, a hétalkalmas tolerancia-tanfolyam (lásd még: tanmese), vagy netán az "ahogyan azt Móricka elképzeli" típusú vágykibeszélés legyen.
Ami a legelső zsánert illeti, a Hollywood e vonatkozásai igen hatásosak: a képi világ illúziókeltő, vagyis semlegesen pompózus stúdiótárgyalóktól egészen George Cukor titkos melegpartijáig csupa stílusosan kidolgozott részletre, koridéző enteriőrre, viseletre és fizimiskára lelhetünk. Hasonlóan jól sikerült a szereplőválogatás java is, különösen az idősebb szerepekben. Patti LuPone például nem csupán eljátssza a frusztrált feleségből merész szellemű stúdióvezetővé átlényegülő asszonyt, de egészen Gloria Swansonig egy sor hollywoodi legendát is megidéz a játékával, a viselkedésével, a profiljával vagy egy-egy ajakbiggyesztésével. Hasonlóan életes és erős légkörű figurát teremt a melegségét elfojtó, hiperkorrekt filmes középvezetőt megformáló Joe Mantello is, míg Holland Taylor csupaszív stúdiógüzüjét meg Dylan McDermott angyalian jólelkű főstricijét egyszerűen csak jólesik néznünk.
Holland Taylor és David Corenswet |
De már a fiatalabb szereplők castingja jóval vegyesebb eredményűnek bizonyult, s a melléfogások itt egyúttal a sorozat alapgyengéire is rávallanak. Merthogy
David Corenswet (színészi karrierre vágyó háborús veterán) vakító jóképűségén és
Laura Harrier (cseléd szerepkörből kiemelkedő afroamerikai üdvöske) oly korhű eleganciával viselt szépségén kívül kevés itt a hitelesnek ható mozzanat. Vagyis merenghetünk, hogy vajon a
Gleeből ismerős
Darren Criss színészi alkata pehelysúlyú, vagy inkább a feltörekvő és félig filippínó rendező szerepe maradt megíratlan?
Jeremy Pope jelenlétének ereje kevés, vagy szimplán csak képtelenség egyszerre meleg fekete forgatókönyvírót és kacér hímprostit is eljátszani?
A történet középpontjában egy tabudöntő film megszületése áll: ez lenne az afroamerikai címszereplővel leforgatott "Meg", amely úgymond a Hollywood-feliratról magát a mélybe vető színésznőjelölt tragikus esetén alapulna. E forgatás körül ütközik meg egymással a régi rossz gyakorlat meg a jobb, őszintébb és tisztább világot akaró főszereplők serege. Eufemisztikusan fogalmazva, Murphyék kevés kétséget hagynak afelől, hogy kivel is kellene rokonszenveznünk. Csakhogy eléggé óvatlanok mindeközben mutatni néhány jelenetet a sorozatbeli filmből - és az valami penetránsan rossz aranykori filmparódia. Valamint a néző nem tudja nem észrevenni, hogy a deklaráltan új, nemesebb korszakot nyitó mozialkotás női főszerepét a rendező barátnője, a férfi főszerepét a stúdióvezető alkalmi bérelt ágyastársa, kisebb szerepeit pedig a stúdióvezető lánya meg a forgatókönyvíró fiúja kapja meg. Ja, hogy ez lenne hát az új világ?
Jim Parsons |
Apropó fikció! A forgatókönyvíró fiúja bizonyos Roy Fiztgerald, aki épp ekkor veszi fel a Rock Hudson nevet: az emlékezetes állvonalú Jake Picking őt szorongja elénk. A legrosszabb modorosságait recikláló Jim Parsons pedig Hudson híres-hírhedt ügynökét, Henry Willsont adja, méghozzá titkos meleg rémmumus gyanánt. Persze csakis addig, amíg fel nem vállalja a melegségét és vissza nem talál az igaz emberség egyedül üdvözítő ösvényére. Merthogy a sorozat utolsó epizódjában, midőn a forgatókönyv írói végképp a lovak közé dobják a gyeplőt, ez is megtörténik, miután Hudson és párja kéz a kézben lépnek a vörös szőnyegre, a "Meg" legyőzi a rasszizmust és elnyer egy nagy rakás Oscar-díjat. Szóval amikor mindenestől átkerülünk valamiféle alternatív, szabadon újraírt, s ilyesformán persze tét nélküli, vágykiteljesítő jellegű és akár még jövőnek is csinosan beillő múltvariánsba.
Egészen úgy, ahogyan azt a fentebb már emlegetett Móricka elképzelheti.
