Az utolsó bűntény / Netflix
2020.06.23.

A túlzások és a megtorpanások filmje Olivier Megaton új mozija. A francia rendező egyik nyilatkozata szerint nem igazán kedveli az akciófilmeket, ám ez a kritikus távolságtartás nem akadályozza meg abban, hogy egyre-másra szállítsa a műfaj középszerű alkotásait. Most épp a Netflixre. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Már az is némi gyanakvásra adhat okot, hogy sikerült a produkcióhoz csupa olyan színészt összetrombitálni, akinek így vagy úgy, de megtorpant a karrierje, és öles léptekkel masírozik a B-kategóriás filmek sivár világa felé. Ez régebben a videotékák porosodó polcait jelentette, ma viszont a streaming-szolgáltatók kínálatát gazdagítják a sokszínűség reményében, és még a porral sem kell megküzdeniük. 
 
Sharlto Copley például annak idején a District 9-ban futott be, akkor figyelt fel a világ a dél-afrikai színészre, ám elég volt bő tíz év, hogy néhány nagyobb ívű produkció érintésével (A szupercsapat, Elysium) újra a névtelenség közelébe csússzon vissza. Az utolsó bűntényben is egy rendőr, William Sawyer bőrében téblábol, egy dramaturgiailag szinte teljesen felesleges szálban (bár ez nem az ő hibája), és azt sem könnyű eldönteni, hogy a rendszer áldozataként vagy kiszolgálójaként tekintsünk-e rá (ez az eldöntetlenség még akár izgalmas is lehetne, de nem lesz az). 
 
Nem alakult túl fényesen Michael Pitt karrierje sem, pedig 2002-ben a Kísérleti gyilkosságban még Ryan Goslinggal szerepelt együtt, és akkoriban még őt tartották tehetségesebbnek, neki jósoltak nagyobb jövőt. Nem kell különösebben magyarázni, hogy mennyire nem jött be a tipp. A jobbnál jobb főszerepek helyett így már csak egy-egy karakteresebb rosszfiú hozhat neki kisebb-nagyobb sikert. Megaton filmjében is mindent elkövet, hogy minél megjegyezhetőbb társa és ellenpontja legyen a főhőst alakító Édgar Ramíreznek, a becsületes bankrablónak. Egy-egy gesztusa, a normalitás és a teljes őrület közötti ingadozása és kitörése kapcsán önkéntelenül is az jár a néző fejében, hogy Heath Ledger posztumusz Oscart érő Joker-alakítása lebeg a szeme előtt. Csakhogy mélység nélkül a ripacskodás puszta ripacskodás marad (erre legjobb példa a túlrendezett családi veszekedés): a város maffiafőnökének fia alig lesz több egy hisztiző trónkövetelőnél. De nem csak ő lép ebbe a cipőbe. Az utolsó bűntény sajnos hemzseg az efféle túlzásoktól.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Pedig az alaptörténet akár a Fekete tükör című remek disztópia-sorozat egyik epizódjának is elmenne. Az USA kormánya megelégeli az egekbe szökő bűnözési hullámot, és megszüntetése érdekében radikális lépésre szánja el magát: olyan jelet bocsát ki, amely közvetlenül az emberi agyra hat, és nem engedi, hogy az emberek törvénytelenséget kövessenek el. Egész egyszerűen lefagynak, tehetetlen bábbá válnak, ha el akarják sütni a pisztolyukat, de az összerabolt pénzüket sem tudják felhasználni. 
 
Akkor kapcsolódunk be a történetbe, amikor már csak pár nap van hátra a jel bekapcsolásáig (innen a cím: The Last Days of American Crime), a bűnözés megszűnéséig, a rendőrök munkanélküliségéig, és addig, hogy azok vegyék át a hatalmat, akik a kapcsolók előtt ülnek. A határok lezárva, senki sem hagyhatja el Amerikát, így nem csoda, ha az utolsó napok leginkább a káosz jegyében telnek. Aki még tudja, rendezi a számlát, mások pedig egy utolsó nagy dobáson törik a fejüket, és azon, hogy a nem kevés pénzzel valahogy átverekedik magukat a kanadai határon.
 
Az erőszakmentes Amerika ötletét már korábbi disztópiák is meglovagolták. Legutóbb egy kis költségvetésű (ma már sorozattá terebélyesedett) horror, A bűn éjszakája töprengett ezen, amiben egyetlen napba sűrítették a szabad és féktelen bűnözést, hogy aztán az év hátralévő része békében teljen. Azért sírjuk vissza azt a feszes filmet, mert Az utolsó bűntény két és fél órában sem tud annyi feszült percet felmutatni. Egyszerűen kifolyik az idő az alkotók keze közül. Jelentőségteljes csöndek, nagy pillantások, körülményes jelenetek, ritmustalan öldöklés. Kétszer is elsüti azt az izgalmasnak vélt pillanatot, amikor valaki nemet mond a melóra, hogy aztán pár perc múlva már nyakig benne legyen. Azt pedig már nem is számoltam, hogy hányszor mentenek meg benne az utolsó pillanatban valakit. Ráadásul mindenből egy kicsit több van. Az alkalmi banda egymilliárd dollárt készül meglovasítani, ami közel harminc tonnát nyom. De ép ésszel mit lehet kezdeni ilyen tömegű pénzzel? Már azon kívül, hogy jól fest a kamionnyi pénz egy-két tetszetős jelenetben? Az, hogy így vonulnak be a bűnözés történetébe a hőseink, kissé karcsú magyarázat.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
S bizony hiába a főszerep, Édgar Ramírez alakítása is azt bizonyítja, hogy ő is egyre jobban belesüllyed az agyatlan filmek parttalan tengerébe. Bankrablója minden erőlködése ellenére sem lesz tragikus hős, csak egy túl nagyokat hallgató macsó, aki a végzet asszonyában (Anna Brewsternek némiképp sikerül kibújnia a hős tetszetős jobbkeze kliséjéből, de nagyobb drámaiságra ő sem képes) leli meg a maga foltját. 
 
Bár kábé itt is annyian harapnak fűbe, mint nemrég A kimenekítésben, a Netflix másik nagy ambíciójú akciófilmjében, de abban itt-ott legalább némi iróniát is fel lehetett fedezni. Valamiféle összekacsintást a nyolcvanas évek tesztoszteronos alapvetéseivel. Itt ennek nyoma sincs. Segítene az időzítés, hiszen a film jól rímelhetne arra, hogy Amerika épp forrong a túlzott rendőri erőszak miatt, de Olivier Megaton filmje nem nagyon tud kapcsolódni ehhez. Egyszerűen nincs értelmes mondandója ezzel (és mással) kapcsolatban (sem). Ettől persze még lehetne szórakoztató, besorolhatna a guilty pleasure kategóriájába, amit csak magunknak merünk bevallani, de még ehhez sem nyújt elég kapaszkodót: valahogy feladjuk a közepén.
 
Címkék: Netflix 2020