Borbély László Bach-lemeze
2020.06.07.

Mindig arra várok, hogy a tudós zeneszerző mögül előbújjon a másik Bach, akiben végtelen szenvedély, együttérzés van, aki nemcsak korának legeszesebb, legjobb ízlésű, hanem a legmélyebb lelkiségű zeneszerzője is. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ha egy művész a Goldberg-variációkat rögzíti lemezen, nem kerülheti el, hogy Glenn Gould két enigmatikus és szélsőségesen eltérő felvételéhez hasonlítsák az övét. Pedig a dünnyögő kanadai 1955-ös, első felvétele inkább robbanóbomba volt a hanglemezpiacon, mintsem etalon, és alig kevésbé önkényes a 1981-es interpretációja. Jócskán van viszont miből válogatnunk: hevenyészett becslésem szerint évente vagy 10-15 felvételt adnak ki lemezen a Goldberg-variációkból, ami elképesztően magas szám.
 
Nem, nem kell mindig Gouldtól indulni. Viszont kérdés, hogy a művésznek, aki a Goldberghez nyúl, éreznie kell-e a kényszert, hogy mivel rendkívül népszerű és sokféle interpretációban élő művet rögzít, újat mondjon. Az excentrikusabbja biztosan számol vele: Schiff András 1983-as lemezére nem azért emlékszünk, mert minden sikerült rajta – valljuk be, önkényes volt, gyakran zilált, inkább meghökkentő, mint megkapó regiszterváltásokkal, rendszertelen dinamikai megoldásokkal teli –, sokkal összeszedettebb volt a 2003-as felvétele. Legutóbb a hazánkban is megforduló kínai Ji lemezét hallgatva találtam igazán egyéni, de mégsem „veszteséges” Goldberg-interpretációra. És akkor fogalmaztam meg magamban, hogy az a legüdvösebb, ha a művész úgy alakítja a saját arcvonásaihoz Bachot, hogy közben az eredeti mű mit sem veszít értékéből.
 

Borbély László lemeze tavaly jelent meg a Hunnia gondozásában, ajánlást nem más, mint Kurtág György írt hozzá. Örülök, hogy megjelent, hiszen méltatlanul alulértékelt zongoraművészről van szó, aki egyébként valódi virtuóz, és kézügyességét nem szégyelli komoly intellektuális kihívásokban kamatoztatni. Ez a Goldberg puritán interpretáció, sokkal puritánabb, mint a legtöbb, amit hallottam: Borbély játékát a legszövevényesebb szakaszokban is a tisztaság, az áttetszőség jellemzi. Az Ariában a zene időtlenségben létezik azáltal, hogy az előadó engedi a hangokat maguktól működni, a kristálytiszta, csilingelő tónus pedig a Bach keze alatt eredetileg megszólaló hangszert, a csembalót idézi. Borbély helyenként úgy hántja le a Bach-zenéről a sallangokat, ahogy a szobrász a vésőjével az angyalt keresi a márványtömbben. Mintha egy színész abbahagyná a színészkedést, és folytatná a beszédet. Nem a hatás érdekli.
 
Furcsa, de néhol – ugyanezen okokból – hiányolom az erősebb sodrást, az igazán emlékezetes pillanatokat. A 3. variációban a bal kéz tizenhatod futamaitól dönghetne jobban a zongora, de akkor meg nem illene bele az előadó által elgondolt hangzásba, így viszont száraznak hat. (Persze az is lehet, hogy a mikrofonozásban van a hiba: kicsit klausztrofób hangzása van a lemeznek, nem tágas térben szólnak a hangok.) A 11. variációban (szokatlan az ütemjelzés: 12/16) a hattagú tizenhatodos frázisok szaladhatnának lefelé úgy, mint a hullócsillagok az égen, de fékezi őket valami.
 
Helyenként úgy érzem, hogy a mű iránti hűség, az alázat korlátot szab Borbély László zongorajátékának, miközben a megközelítés jótékony hozadékait is hallom, persze. Oldalakat lehetne a kottahűségről írni – anélkül, hogy szóba hoznánk a kérdést, hogy érdemes-e, lehet-e, ha úgy is zongorán, nem csembalón szól a mű –, de a zsákutcába könnyű bekerülni. Egyetlen példa: a variációkat rendre meg kell ismételni a kotta szerint, de Bach a díszítéseket is gondosan beírta a kéziratba, amiket az előadó, ha kottahű, mindkétszer ugyanúgy teljesít. Márpedig tudjuk, hogy a barokk korban az ismétlések arra szolgáltak, hogy az előadó másodszorra szabadon díszíthessen, akár rögtönözve. Nos, akkor melyik legyen? Borbély László kiadványa kétlemezes, összesen 1 óra 26 perc, de az ismétlések nem mindig adnak hozzá a variációkhoz.
 
Borbély László interpretációja a fentiekkel együtt is kivételes teljesítmény. Ki tudja, lehet, hogy meglátásaimmal nem jutottam tovább a személyes ízlésemen. Másfelől: Bachot hallgatva mindig elönt a csodálkozás, hogy hány előadó mennyiféle személyes szenvedélyét, indulatát, eszmeiségét képes beengedni ez a zene, és hogy talán éppen ez a lipcsei mester titka, ez az el nem használhatóság, hogy a szélsőségesen egyénit is magába engedi, ha az előadó őszinte. Különféle előadásokat hallva mindig arra várok, hogy a tudós zeneszerző mögül előbújjon a másik Bach, akiben végtelen szenvedély, együttérzés van, aki nemcsak korának legeszesebb, legjobb ízlésű, hanem a legmélyebb lelkiségű zeneszerzője is volt. Előfordult, hogy erre most hiába vártam. Máshol viszont számos alkalommal megpengeti ezeket a húrokat Borbély László, méghozzá a legszebb módon. Érzékenység, intimitás van a 9. variációban, gyengédség, kellem, lefegyverző egyszerűség a 13.-ban. A 20. variációt a toccare játékmód tisztasága ragyogja át. A csúcspont a 25. variáció: ez az Adagio olyan, akár a passiózenék, ráadásul ezúttal jó tízperces hosszúságú. Nem túl hosszú. Sőt. Egy interpretáció sem okozott ilyen megrázó élményt, mint ez, s az utána következő Moderato mesurato (26. variáció) valóságos feltámadás-szózatként hatott.
 
A sorozatot záró Aria tele van érzelemmel. A főtéma egyébként a feleség, Anna Magdalena Bach szerzeménye. Ahogy Borbély László tolmácsolja a visszatérést, abban benne van, amit talán sokan éreznek zenehallgatás után: akárhogy variálhatjuk, ez az Aria így a legszebb, ezzel az egyszerűséggel, tisztasággal énekelve.
Szerző: Csabai Máté
Kiadó:  Hunnia Records,  Kiadás éve:  2019