Balázs Gábor: Párizs szabad város
2020.07.03.

Balázs Gábor monográfiája a hatvanas években kezdődő historiográfiai fordulat eredményeit összegzi kritikusan a magyar közönség számára, ahogy a kötet egyik mottója szól: „Pour qu’on sache”, azaz „Megismerésül”. TÓTH IVÁN KRITIKÁJA.

Valahonnan ismerős – ez volt az érzésem Balázs Gábor könyvének olvasása közben. No, nem a téma: tudásom a párizsi kommünről foghíjasnak mondható (s amikor ezt mondom, igazán nagyvonalú vagyok magamhoz). A hang volt ismerős. Aztán egyik délután, az első két fejezet elolvasása után, nem is tudom, miért – talán a francia kapcsolat, talán a(z irányított) véletlen –, levettem a polcról a híres francia medievista, Georges Duby önéletrajzi ihletésű Folytonos történelem című művét. Találomra felütöttem, és elkezdtem olvasni a puha grafitceruzával aláhúzott sorokat. Heuréka! Ez az.

Hogy pontosan mire leltem azon a tavaszi délutánon, arról majd később. Most jöjjön a legkézenfekvőbb jelző, amivel Balázs Gábor munkáját illetni lehet: hiánypótló. Tudom, ezzel még nem árultam el sokat, hiszen a tudás és a könyvpiac hiátusait jól és rosszul is be lehet tömni. Balázs Gábor könyve kétségtelenül az előbbi esetre példa.


Magamból indulok ki, tehát azt feltételezem, hogy a magyar átlagolvasó tudása a párizsi kommünről nemcsak hogy hézagos, de a Vive La Commune! szavak hallatán emlékezetében a nagy októberi szocialista forradalom homályos előképe dereng fel. Pedig ami 1871 tavaszán Párizsban történt, jóval több volt egyszerű prológusnál. Már csak azért is, mert a kommün – mint az a könyvből kiderül – nem valaminek a kezdete, hanem inkább a vége, ha tetszik, a betetőzése volt, miközben alapjaiban rengette meg a hagyományos társadalmi, sőt nemi hierarchiákat, egy teljesen új társadalmi szerződést kínálva fel.  Hogy miért ilyen egyoldalúak és hiányosak mégis az ismereteink erről a jelentős eseményről, arra talán az a magyarázat, hogy az 1789-es forradalommal induló párizsi revolúciók záróköve hamar a különböző politikai irányzatok prédájává vált, melyek kényük-kedvük szerint olvasták bele magukat a kommünárok történetébe, egészen a centenáriumig, amikor is a kommünt lassan beborította a jótékony feledés homálya – szerencsére. Miután ugyanis megszabadult a ránehezedő politikai ballaszttól, a történészeken volt a sor, hogy a kommünről egyre pontosabb és gazdagabb képet alkossanak, és megtisztítsák a rárakódott ideológiai hordaléktól, tévhitektől és anakronizmusoktól. Balázs Gábor monográfiája tulajdonképpen e hatvanas években kezdődő historiográfiai fordulat eredményeit összegzi kritikusan a magyar közönség számára, ahogy a kötet egyik mottója szól: „Pour qu’on sache”, azaz „Megismerésül”.

A rendkívül alapos, a történetírás szinte összes válfajára kiterjedő ismertetést a forradalom elő- és utóélete keretezi. Mielőtt a kommün pár hónap alatt lejátszódó eseményeit és vívmányait megismerhetnénk, először az odavezető utat járjuk be: a szerző bemutatja, hogy a '71-es tavaszi forradalom hogyan illeszkedik a párizsi forradalmak láncolatába, milyen mentalitásokat, eszméket, intézményeket, nyelvezetet örökölt a kommünárok heterogén közössége e hagyományból, és miként újították és formálták meg azokat az adott történelmi körülményeknek megfelelően. Végigkövethetjük, hogy a II. császárság kül- és belpolitikai ambíciói és kudarcai, valamint grandiózus városátalakítása hogyan állította össze azt a társadalmi és szociális gyúanyagot, amit aztán a poroszoktól elszenvedett súlyos katonai vereség, Párizs ostroma, a fegyverszünet s az egyre növekvő feszültség a versailles-i kormány és a párizsiak között végül március 18-án lángra lobbantott.

Azon a márciusi napon a Nemzetőrség ágyúit védő párizsi nép spontán felkeléséből egy olyan társadalmi és kulturális forradalom bontakozott ki – meglehetősen kaotikus viszonyok között, egy polgárháború kellős közepén –, amelynek legfontosabb célkitűzése (és öröksége) „a kormányzók és kormányozottak közötti különbség megszüntetése” volt. S bár a közvetlen népuralomnak soha nem jöttek létre valódi intézményei, ez az egalitárius törekvés jelentette azt a közös nevezőt, ami egyáltalán lehetővé tette a kommün egyébként igen különböző elveket valló vezetőinek együttműködését és egy széles népfront kialakulását. A társadalmi igazságosság vágya, annak ellenére, hogy konkrét formát nemigen öltött, az élet számos területét átjárta, az oktatást, a közbeszédet, a sajtót, még a nemi szerepeket is. Mindeközben Párizsban eufórikus hangulat uralkodott. A kötet plasztikusan beszéli el a kommün működését, vitathatatlan eredményeit és a népünnepélyre hasonlító mindennapjait – ahogy a végnapjait is. Balázs Gábor szerint forradalom idején, mikor a „szívek felforrósodnak” és „a nép hatalomban érzi magát, a legszebb arcát mutatja”. Persze, e szép orca sem szeplőtelen. Noha a kommün korántsem volt az a vérengző fenevad, mint ahogy azt később a versailles-i kormány hirdette, a forradalom utolsó napjait 90 túsz kivégzése csúfítja el. A rebellió leverése után természetesen nem maradt el a megtorlás, amely aránytalanul nagyra és kegyetlenre sikeredett. A tudósítás, mely szerint a foglyok menetoszlopa üvöltve gyalázkodó decens urak és hölgyek tömegének kíséretében vonult végig Párizs utcáin, hogy aztán egy „hős” francia tábornok öltözék vagy más ehhez hasonló „ismertetőjegy” alapján kiválogassa azokat a franciákat, akiket nyomban agyon kell lőni, valóban a 20. század legsötétebb fejezeteire emlékeztet. A népi mulatság egy hét leforgása alatt mészárszékké változott, ami nem kevesebb mint 20–25 ezer nő és férfi életét követelte.

Nem csoda, hogy a kommün eseményeinek feldolgozását kezdettől fogva számos ellentmondás nehezítette. A kötet utolsó fejezetei ezt a hosszadalmas munkát s a kollektív emlékezet alakváltozásait követik nyomon, a burzsoázia manicheista olvasatát tükröző A kommün bűnei című fotóalbumtól kezdve, Marx, Lenin, Trockij és más baloldali ideológusok (át- és félre)értelmezésein keresztül, a 2000-es években készült filmes feldolgozásokig – vagyis azt a korántsem egyenes utat, aminek a végén, úgy tűnik, a kommünárok is megtalálták méltó helyüket a franciák „nagy nemzeti elbeszélésében”. Mit mondjak, tanulságos olvasmány. A historiográfiai áttekintés nem kevésbé érdekes. Egyrészt mert itt azt a munkát vehetjük közelebbről szemügyre, melyet a történészeknek kellett elvégezniük ahhoz, hogy a kollektív emlékezet lassan normális mederbe terelődjék, másrészt a szakirodalmi szemlén keresztül a szerző saját történetírói eszköztárába is bepillantást kapunk.

Állítólag a Louvre a franciák azon sajátságát testesíti meg, hogy képesek sokféle összefüggést egyidejűleg látni. Nem tudom, hogy ez az intézményesült mentális képesség mennyire nemzetspecifikus, mindenesetre meg- és eltanulható, példa rá Balázs Gábor, aki nemcsak különféle viszonyokat képes együtt látni, de láttatni is tudja őket. A könyvben van társadalom- és várostörténet (lásd a kommünár portréját vagy a párizsi bohém miniatúráját, valamint a Haussmann-féle nagy városátalakítás leírását), van ideológia- és eszmetörténet (lásd a forradalom ideológiai forrásvidékeinek feltérképezését), van fogalomtörténet (lásd a commune szó jelentéstartalmának felfejtését), van politika- és eseménytörténet,van emlékezettörténeti és historiográfiai áttekintés (ezekről lásd a fentieket) és van (félve írom) „gender studies” is; a szerző ugyanis nem röstell hosszasan foglalkozni a forradalom terjedelmes vakfoltjával, vagyis a nők különleges szerepével a kommünben. Mindezen témák, a megismerést segítve, szervesen kapcsolódnak össze a monográfiában, ami nem lebecsülendő történetírói teljesítmény.

A történészi megközelítések gazdagságával már csak a források bősége vetekszik. „A történelmi esemény – »ahogyan volt« – és a történész között valamilyen szöveg áll” – mint ismeretes. A kommün és történészei között pedig a legkülönfélébb szövegek egész garmadája sorakozik: szónoklatok, visszaemlékezések, plakátszövegek, újságcikkek, kiáltványok, és még sorolhatnám. Szinte minden oldalra jut ezekből a textusokból, amolyan illusztrációként;  nem aprózzák fel a történész-elbeszélő szövegét, inkább kiegészítik, kiegyensúlyozzák. A historikus ok-okozati összefüggéseket kereső, retrospektív nézőpont mellé ugyanis kapunk egy másikat is, az eseményeket nem kerek egészként megélő résztvevőkét. Az ő fragmentált, ellentmondásos, azaz jelen idejű tapasztalataik, élményeik sokkal élőbbé, átélhetőbbé teszik a kommün történetét az olvasó számára. Igaz, ebben a befogadó segítségére van az is, hogy Balázs Gábor olyan történetíró, akit elbeszélőként egyáltalán nem jellemez az impassibilité.

S talán nem is baj, ha a történész nem mindig a Parnasszus bérceiről tekint alá a múltra. Talán olykor emiatt kissé terjengősnek, esetleg patetikusnak (máskor repetitívnek) hat a szerző szövege (mint például számomra), de ha félretesszük a retorikai és stilisztikai (elő)ítéleteinket, akkor be kell látnunk, hogy a száraz és rideg történetírás tárgyilagosabbnak tűnhet ugyan, de sokszor elmulaszt valami lényegeset visszaadni a múltból: az életet. Márpedig a történésznek – ahogy Duby írja – „(…) közvetítő szerepe van: írásával át kell adnia a lángot, az élet »hevét«, vissza kell állítania »magát az életet«. Látnunk kell azonban, hogy az élet, amelyet írásával elénk kell tárnia, az ő sajátja. Feladatát annál jobban végzi, minél érzékenyebb. Érzelmein uralkodnia kell, de nem kell őket elfojtania, és feladatát jobban teljesíti, ha hagyja, hogy az érzelmek néhol kicsit magukkal ragadják. Ezek az érzelmek nem eltávolítják az igazságtól, hanem még közelebb vihetik hozzá. A száraz, hideg, érzéketlen történetírásnál, többre tartom a szenvedélyes történetírást. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a szenvedélyes történetírás egyben igazabb is.”

Nem emlékszem, hogyan viszonyultam a nagy francia történész gondolataihoz, amikor aláhúztam őket. Balázs Gábor könyvét elolvasva azonban hajlok rá, hogy elhiggyem: a szenvedélyes történetírás egyben igazabb (is lehet), főleg, ha szakértelemmel párosul. Mindenesetre biztosan visszaállít valamit „magából az életből”, a történészéből és (így) a miénkből is. Ha mással nem, azzal, hogy olyan kérdésekkel szembesít társadalmi igazságosságról, közvetlen demokráciáról, nemek közötti egyenlőségről, melyek ma is aktuálisak. És olyanokkal is, amelyek, tartok tőle, mindig aktuálisak lesznek, mint például az, hogy érzékeny és értelmes emberek – mint például Flaubert –, miért akarják másként gondolkodó honfitársaikat láncra verve gályákon látni.  

A legkézenfekvőbb jelzővel kezdtem, a két (számomra) legfontosabbal fejezem be. De ehhez már magát a szerzőt invokálom, aki a következőt írja a kommün egyik kulcsfontosságú könyvéről: „Lissagaray műve szenvedélyes könyv, de – vagy inkább: és – igaz.” Balázs Gábor munkája ugyancsak.

Szerző: Tóth Iván
Szerző:  Szerző,  Cím:  Párizs szabad város- 1871 - A párizsi kommün,  Kiadó:  Napvilág,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  392 oldal,  Ár:  3900 Ft