A Revizor Dekameronja, 59-60. nap
2020.05.10.

Hogy a tízből hat sok vagy kevés, nem tudom, mindenesetre a berlini Theatertreffen tíz beválogatott előadásából ennyit vetítettek online az elmúlt másfél hétben, így ezzel kellett beérnem. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Nem vagyok csalódott, mi okom volna rá: a kontinens egyik legjelentősebb színházi találkozója billentyűzetnyi távolságra került. Ráadásul ingyen és bérmentve, szóval a megoldás gazdaságosnak gazdaságos. Nem sopánkodok azon, hogy mennyivel másabb lenne ez élőben; persze, de hátha lesz még szőlő, lágy kenyér, satöbbi. (Vannak jó oldalai is az online színháznézésnek, például az időbeosztást illetően, de olyan földi örömökre is gondolhat az egyszeri kritikus, minthogy büntetlenül beletekerhet a felvételbe, vagy éppen újra és újra megnézheti a kedvenc jeleneteit.)
 
Egy öngyilkosság anatómiája
Egy öngyilkosság anatómiája
Hogy a TT miért fontos, arról Csáki Judit már írt a Dekameronban. Cikkével, vagyis annak terminológiájával egy ponton vitatkozom. Árnyalatnyi a különbség, sőt ha hunyorítok, eltűnik: a fesztivál a német nyelvterület leginkább figyelemre méltó (bemerkenswert/remarkable) előadásait pakolja egymás mellé, nem pedig a legjobbakat. 
 
Na és akkor itt jön annak a beismerése, hogy ez a kettő bizony lehet egy és ugyanaz: mi mástól tud jó, jobb, legjobb lenni egy előadás, ha nem attól, hogy a szűkebb vagy a tágabb világ figyelmére érdemes? Hogy nem merül el önmaga szépségének tanulmányozásában, hanem ehelyett sok, több, rengeteg nézőpontból közelít az életünkhöz. Hogy kérdez, netán felszólít, esetleg megbotránkoztat, de legtöbbnyire elbizonytalanít. Abban ti., hogy minden úgy van jól, ahogy van, hogy nézőként kimerül a feladatom abban, hogy jegyet vettem a színházba, megnéztem az előadást, kicsit tapsoltam, majd hazamentem. 
 
A hat, online látott előadás között egyszerre könnyű és lehetetlen feladat közös pontra lelni. Esztétikájukban, alapvetésükben, eszköztárukban erősen széttartanak, jól mutatva a német nyelvű színházkultúra rétegzettségét. Akad köztük kutatás alapú vagy épp merőben konceptualista munka. Van erősen újrahangolt, a kánon részét képező mű, ami konokul szembemegy a néző elvárásaival, vagy éppen azzal kínál váratlan megoldásokat, hogy hűen követi az eredetit. És olyan is, ami ismerős vagy éppen kevésbé a fókuszban lévő, de a kortárs társadalmat foglalkoztató problémákról beszél újszerűen. 
 
Chinchilla Arschloch was was
Chinchilla Arschloch was was
Mielőtt röviden írok a hat előadásról, nem nyitom le azt a menüpontot, ami az idei TT kapcsán már előre port kavart. A fesztiválvezetés által tavaly bevezetett, a beválogatott előadások rendezőire vonatkozó ötven százalékos női kvótára vitaalapként tekintek, ami mellett és ellen is számos érv szól. A döntés fényében a végső arányok így alakultak: a programba hat női, négy férfi rendező munkája került be, a virtuális TT műsora megőrizte az arányt négy női, két férfi rendező előadásának bemutatásával. (Unom már a bezzegcikkeket, de azért most megnéztem: nálunk a magát reprezentatívnak gondoló ún. első számú színházi fesztiválon a hatvanas férfi válogatóknak sikerült tizennégy darab, férfiak által rendezett előadást beválogatni. Nota bene: 1964 óta a TT előadásainak 90%-a férfi rendezők munkája volt, szóval nem vagyunk még elkésve semmivel.)
 
Talán nem kellene hangsúlyozni, de jelzem: a következőkben nem minikritikák következnek, csupán a látottak nyomán keletkezett benyomások és asszociációk. Amik más tónusban szólnának, ha mindezt élőben látom – de hátha jövőre.
 
Alice Birch darabját, a Hamburgban bemutatott Egy öngyilkosság anatómiáját szívesen látnám magyar színpadon is. Elzbieta Chowaniec nálunk is több helyen játszott Gardéniája ugrik be róla, még ha a trauma súlypontja máshová is helyeződik: a lengyel darabban négy, itt három generációnyi nő drámája áll a centrumban. Anya, lány, unoka különböző évtizedekben róják csökönyösen kilátástalan köreiket. Katie Mitchell bravúros rendezése szó szerint egymás mellé rendeli a nagyon hasonló lefolyású történeteket. A kortárs tragédia háromfős női kórusa óramű pontossággal dolgozik, egymásra kopírozódó szövegeik kiegészítik, magyarázzák, újraírják történeteiket a meghökkentő, mégis kisakkozható végig.
 
Die Kränkungen der Menschheit
Die Kränkungen der Menschheit
A Rimini Protokoll Frankfurtban ősbemutatott Chinchilla Arschloch, was was című projektjében a kényelmetlen valóság újra helyet foglal a színpadon. Hol zavarba ejt, hol megnevettet a vállalás, ami a Tourette-szindrómával élni kénytelen szereplők hétköznapjairól skiccel fel minden egyes estén újrarajzolódó képet. Helgard Haug könnyedén eléri, hogy a néző átérezze, mit jelenthet, ha a legváratlanabb pillanatokban az adott helyzettel nem kompatibilis reakciók uralják a testünket. A Tourette-esek színházba se járhatnak: túl sok az inger, a zavaró körülmény, túl nagy a tömeg és a zaj. Okos a konstrukció, hiszen muszáj alapvető kérdéseket feltenni arról, hol kezdődik és meddig tart, de főleg is: kinek és kiről szól a színház?
 
A múzeum és a kép elméletével foglalkozók számára sok tanulsággal járhat Anta Helena Recke Die Kränkungen der Menschheit című, Münchenből érkezett meditatív installációja. Sok türelem és nagy nyitottság kell a három tablóból álló, bő órás munkához, mely Freud egy írását tekinti kiindulópontjának. A kubricki asszociációkat keltő majominvázió után az emberszabásúak láthatatlan képet tanulmányozó műítésszé válnak, hogy végül vagy három tucat, színes ruhákba öltözött, mindenféle rasszhoz tartozó nő hangosan csacsogva átvonuljon a steril téren. Enigmatikus töprengés színház és múzeum viszonyáról a gyarmatosító nyugati tekintet tükrében.
 
Hamlet
Hamlet. A képek forrása: Theatertreffen
A bochumi Hamlet tere mintha Alexander Calder egy felnagyított kinetikus szobra lenne. A mentális, reflektív tér telitalálat Johan Simonsnak a Hamletgépből is idéző rendezésében, aminek fő attrakciója persze Sandra Hüller dán királyfija. A színésznő komoly, gondolkodó, már-már hidegen racionális és realista Hamletet játszik, akit atyja őrjöngő szelleme időről időre megszáll. Opheliából itt Horatio lesz és fordítva, váratlan jelentésekkel árnyalva a barát(nő) alakját. „Er ist allein” – ismételgeti megrögzötten a narrátor/sírásó, és tényleg, ritkán látni, érezni ekkora magányt.
 
Az ifjúság édes madarát Lipcsében Claudia Bauer alaposan újrahangszereli. Tennessee Williams szövegét logikusan átszerkeszti, de ami ennél érdekesebb, hogy a realista olvasatot milyen magabiztosan hagyja maga mögött a szürreális látomásokért cserébe. A kamerák elé ültetett szereplők arcát szuperközeliben látni a színpad fölé függesztett hatalmas, fehér gömbökre vetítve: groteszk, elrajzolt víziók sora. Az előadás színes-hangos, látványos, rémálomszerű képekbe komponálja a szexualitásról, fiatalságról, titkokról és hazugságokról szóló epizódokat, melyek végül mind egy irányba mutatnak: az üvöltő, őrjöngő, mert feloldhatatlan kiszolgáltatottság felé.
 
A másik müncheni előadás, Toshiki Okada rendezése, a The Vacuum Cleaner, nálam ugyancsak a bizonytalan kategóriába esik. A japán hikikomorik depressziós, céltalan világa kezd párhuzamos szöveg- és mozgásszekvenciákból álló látszatlétezésbe a színpadon. A címszereplő porszívó narrátorként kíséri végig egy végletekig atomizálódott, mégis egymással összezárt család hétköznapjait. Önkéntes rabság, közöny, kommunikációképtelenség. Nincsenek már ők se vitában, se haragban a világgal. Simán csak léteznek, míg létezhetnek.