A Revizor Dekameronja - 43. nap
2020.04.24.

Kattintásnyira közel jött hozzánk a színházi világ: a Buenos Aires-i Teatro Colón csakúgy, mint a moszkvai Bolsoj. Most akár még a felmérhetetlenül távoli és idegen Újszínház előadásait is megnézhetjük. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA.

Merthogy hiába alig pár saroknyi sétára van tőlem a Paulay Ede utca, a Dörner György vezette színház előadásait az elmúlt években nem látogattam, és ezzel azt hiszem, a Revizor szerzői gárdájának és olvasótáborának elsöprő többsége is így lehet. S habár nem is invitáltak oda időtlen idők óta, azért az Újszínház gyomoralapú kerülése miatt volt némi eltagadhatatlan rosszérzésem. Elvégre látatlanban, csupán programnyilatkozatok meg szerző- és rendezőválasztások ismeretében mégsem a leghelyesebb dönteni egy teljes társulatról - még ha csak önmagunk számára is.
 
Mert a mamának így jó
Mert a mamának így jó
Ezt a rosszérzést, ezt a mentális rezervációt segített fölöttébb gyors ütemben felszámolni az Újszínház múlt héten megkezdett internetes közvetítés-sorozata, amely szerda esténként a repertoár egy-egy, minden jel szerint büszkén vállalt darabját kínálja fel megtekintésre a teátrum Youtube-csatornáján. A sorozat legelső estéje ugyanis mindjárt valami előre nem sejthetően drasztikus, a legcsúnyább előítéletekre is rálicitáló élményt kínált: a Mert a mamának így jó című előadást. A műfaj komédia, a szerző Giorgio Pianosa, s a rendező is ő, igaz, Pozsgai Zsolt fölvett művésznév alatt. Fent a színpadon Bánsági Ildikó a címszerepben, körötte pedig Dörner György meg a fél Kisváros.
 
Ezen a ponton lenne célszerű és illendő a darab cselekményéről írni valamicskét, de ez nem könnyű, hiszen jól érezhetően a komédia szerzője is gondban volt: mi a búbánatról szóljon az étkezőasztalnál csoportosuló olasz család története? Mert van itt minden: a halottnak hitt fiú visszatér; az igen csúnyán étkező Gregor Bernadettről kiderül, hogy már mindenkinek volt a felesége; a Família KFT. felől érkező inasról kisül, hogy gyilkos; a szembeötlően kautzkyarmandosodó Lux Ádámról, hogy postás; a lányról, hogy fiú; a váratlan vendégként betoppanó, katonaruhás Dörnerről pedig, hogy már-már együttérzést ébresztő kínjában a harákolásba-horkantgatásba menekül.
 
Minden másképpen van - nagyjából ennyi lenne a sztori és az üzenet, amely talán eljutott a csak elvétve kacagó nézőtérre, talán nem. De ehhez a csekély mennyiségű zajos mosolygáshoz is rengeteget kellett kiabálni, főleg a feszélyezően túlhevült Tóth Augusztának. Bánsági Ildikónak meg, alkalmasint a színészi pályafutásán legelső ízben, a szeleit kellett emlegetnie a színpadon. A színészek megalázó kiszolgáltatottsága még az internetes közvetítés szobafogságra ítélt nézőjét is pirulásra késztette. Az oly lelkiismeretesen ágáló és visító Bánságit ugyanis az előadás megfosztotta a színésznői jelentékenység - amúgy elvitathatatlan - léptékétől. S még így is neki köszönhettük a kivételes pillanatot, amelyben az egyik Pianosa-féle szuterénszellemesség váratlanul rangemelésben részesült: "a gyalog leütheti a királynőt, de utána biztos nem mennek el együtt vacsorázni". Ezt a mondatot legalább megjegyezhettük, ahogyan egy másodpercre elmerenghettünk azon is, amint a halottnak hitt, ám színésszé lett fiúgyermek bejelentette családjának: telefonáltak a színházból, hogy csak 30%-os az aznapi jegyeladás, így az előadás elmarad. Vajha, ez valamiféle finom önreflexió lehetett?
 
A múlt heti őrülethez képest a most szerdai közvetítés egy becsületesen rossz előadást kínált: Kocsis István Stuart Mária - A királynő aranyból van című drámáját, Nagy Viktor rendezésében. Igaz, meglepetés itt is akadt: az erdélyi szerző ugyanis jószerint a fölismerhetetlenségig át- és újraírta az eredetileg a hetvenes évek elején keletkezett művét, amelynek még a címe [A korona aranyból van (Egyszer egy költő gyönyörűt álmodott egy királynőről)] sem maradt érintetlen. (Igaz, Koncz Andrea és rengeteg színpadi haja viszont halványan megidézte a hajdani magyar tévéjáték-változat főszereplőjét, Tarján Györgyit.)
 
Ennek az előadásnak a láttán a komoly céltalanság és a céltalan komolyság válhatott nézői alapélménnyé. Mert a színrevitel amúgy mindent bedobott: historikus zenét és ahistorikus színpadképet, a körgallér és az öltöny-nyakkendő elegyítését, a címbeli királynő felmagasztalását és a többi. De az előadás mégis kínosan üresben pörög, nincs tétje és nincs jelentősége: részben a szerzői vízió dezorientáltsága, részben a színészi teljesítmények okán. Koncz Andrea nem bírja el Stuart Mária szerepét, ami annál is nyilvánvalóbb, hiszen már a szóvégi t-hangzók is nehézséget jelentenek számára. Habár korántsem akkora nehézséget, mint a koronatanács elnökét megformáló Vass Györgynek a színpadi igények alsó határát is alig megközelítő szövegmondás. Sokatmondónak tetsző tény, hogy a produkció akusztikai közegéből valósággal kiugranak a gyakorlott szinkronhangok: a Kökényessy Ágié, a Konrád Antalé, vagy az Incze Józsefé.
 
Hát ennyit adott az első két újszínházi közvetítés, de én - biztos, ami biztos - a jövő szerdai előadást is megnézem. Ki tudja, talán újra megsajnálhatom majd Dörner Györgyöt, a színészt...
Címkék: Revizor Dekameron