A művészet és az alkotói lét nagy misztériuma az inspiráció, az, hogy miből születik a nagy mű, mire vagy kire van szükség ahhoz, hogy az emberi kultúra halhatatlan remekművei létrejöhessenek. De ugyanakkor az inspiráció fontosságáról való beszéd az a misztifikáló retorikai gesztus, amivel az alkotók saját különlegességüket és világhoz fűződő érzékenységük egyedi mivoltát hangsúlyozzák, valamint a kiemelkedő műért meghozott és meghozható áldozatok nagysága és jogossága mellett érvelnek.

Létrejöhet-e igazán nagy mű anélkül, hogy az alkotó ne árulná el valamilyen formában művének tárgyát, vagy ne ártana közvetlen környezetének excentrikus személyiségével? Hajlandók lennénk-e lemondani a művészettörténet korszakos alkotásairól, ha kiderülne, hogy fizikai-lelki abúzus árán jöhettek csak létre – ahogyan az, hogy csak a film területén maradjunk, mondjuk Lars von Trier Táncos a sötétbenje esetén történt.

Ilyesféle kérdések foglalkoztatják Josephine Deckert, az amerikai független film emelkedőben levő csillagát már előző, nálunk is forgalmazott, szenzációs Madeline a mélyben című munkájában is, ahol az experimentális-improvizatív színházat művelő rendezőnő megpróbálja kihasználni a depresszióval és talán skizofréniával küszködő tinilány mentális labilitását.

Új filmjében valós személyre, a horror- és kísértetregények kultikus írónőjére, Shirley Jacksonra fókuszál, és arra, ahogyan nagyregénye írásához – talán előre eltervezetten és tudatosan – felhasználja egyetemen tanító férje éppen városba költöző fiatal tanársegédjét és főleg annak terhes feleségét. Az ötvenes évek Amerikájában járunk egy önálló entitásként működő egyetemi campusszal rendelkező kisvárosban, ahol a nők intellektuális közegben való elfogadott, de periférikus jelenléte inkább csak tovább élteti a nemi szerepek hierarchikus rendszerét. Ebben a világban a szellemdús férfitanáraikért rajongó diáklányok karrierje a házassággal és gyerekvállalással hamar abbamarad, és legjobb esetben professzor- és dékánfeleségként részesülhetnek a tudományközelséggel járó presztízsben.

Ezt a status quót bontja meg az alkohol- és dohányfüggősége által (is) antiszociális Shirley, aki egyre sikeresebb írónőként, valamint a gyerek nélküli családmodell révén – úgy tűnik – nem hajlandó elfogadni a közeg által ráosztani kívánt szerepet. A film zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy ebben a keretben is képes érzékenyen kirajzolni azt az álcákkal, csalásokkal és tettetéssel teli társadalmi hálót, amely helyükön tartja a benne résztvevőket és helyükre teszi az újonnan érkezőket. A történet valódi középpontját képezi Shirley karaktere, aki a Mad Menben feltűnt, majd A szolgálóleány meséjében kiteljesedett Elisabeth Moss szenzációs alakítása révén képes minden pillanatban egyszerre megjeleníteni az őt körülvevő rendszer iránti megvetését, transzgresszióját és annak kíméletlen kihasználását. A szakadék szélén billegő, magatehetetlen depresszió és a jéghideg kiszámítottság meghatározhatatlan keverékét hozza létre, amelynek köszönhetően sosem vagyunk biztosak, hogy sodródik vagy irányít.

A rendező stratégiája, hogy három ontológiai réteget kever: a regény egy megtörtént esetből, egy a városból eltűnt fiatal lány történetből inspirálódik, amelyet következő lépésben az írónő megpróbál – a lány vélt személyiségének meg- vagy rekonstruálása révén – kiegészíteni és továbbgondolni a film jelenidejében mellé kerülő fiatal tanársegéd-feleség személyiségének és lelki békéjének felforgatásával. Múlt, fikció és jelen egymásba mosását Decker mindhárom szint hasonlóan töredékessé, a narratív és a vizuális ábrázolás egyenlő mértékben hiányossá tétele révén valósítja meg: gyakran elmosódó, kézikamerás szuperközelikkel tűzdelt képsorokat láthatunk. Amit igazán bánhatunk, hogy ez a film éppen e tekintetben kevésbé experimentális, és mind a történet- és színészvezetés, mind a képi megfogalmazás terén túl sokat merít az indie filmek tipikus fogalmazásmódjából, ezáltal pedig többször sematikussá válik. Az eltűnt lány helyére lépő fiatalasszony arcának álomszerű elmosódása kifejezetten zavaró, és inkább tűnik stílusjátéknak mint valódi expresszivitásnak.

És természetesen láttunk már ilyen művészéletrajz-szerű filmeket, azonban mégis megdöbbentő az, ahogyan Decker filmjeiben kézzelfogható a férfi tekintet és egó hiánya, az a fajta érzékenység, amely még a Shirley esetében talán pozitívnak is tekinthető végkifejlet pillanatában sem sugallja, hogy ez feltétlenül megérte. Az önmaga mulandóságának meghaladásában, saját nagyságának érvényesítésében és felmutatásában érdekelt férfi, illetve az ezt az áldozat ellenére magasztaló maszkulin tekintet helyett itt a hangsúlyok úgy tolódnak el, hogy nem lesz sem felmentés, sem prédikáció belőle.

Decker nem harcias aktivista módon feminista, hanem magától értetődően úgy bontja le a patriarchális beszédmódot, hogy természetesen és egyszerűen érvényesít helyette valami mást. Egyértelműen a kortárs amerikai függetlenfilm egyik legfontosabb alkotójával van dolgunk, csak remélni tudjuk, hogy – a Madeline a mélybenhez hasonlóan – a Shirley is utat talál a hazai mozikba.