A sokunknak csalódást okozó Öngyilkos osztag egyetlen színfoltja a Margot Robbie által alakított Harley Quinn volt. A karakterben rejlő rengeteg kiaknázatlan lehetőség miatt maga Robbie állt a Warner elé a spin-off ötletével, aminek első számú producerévé is vált. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) pedig úgy kellett a DC-nek, mint egy falat kenyér.
2017-ben a Wonder Woman hatalmas előrelépésnek számított a Zack Snyder uralta sötét atmoszférájú univerzumban, Patty Jenkinsnek köszönhetően a DC kezdte megközelíteni a Marvel minőségét. Diana megjelenésével egy új éra vette kezdetét mind a képregényadaptációk, mind a női szuperhősfilmek tekintetében. A Ragadozó madarak pedig ezt emeli magasabb szintre, ugyanis minden ízében független, teljesen elszakad a DC-re jellemző formuláktól, Quinnék története pedig végre nem csupán a korábbi filmek között kialakult rés betömésére szolgál. A Wonder Woman az I. világháború idején, folytatása pedig 1984-ben játszódik, ezzel szemben a Ragadozó madarak mer újítani, nem ijed meg saját közönsége reakciójától: nem egy letűnt korban akar a férfiak uralta társadalomból kiszabadulni (elkerülve ezzel a lehetséges azonosulási pontokat), hanem a jelenben tör uralomra, ezáltal a trilógia jövőjét tartja saját kezében.
Habár a Ragadozó madarak az Öngyilkos osztag után játszódik, annak mégsem folytatása, sokkal inkább tekintendő saját lábán megálló, autonóm darabnak. A történet szerint ugyanis Harley Quinn (Margot Robbie) szakított Jokerrel, kapcsolatukat titokban gyászolva próbálja élni mindennapjait. Azonban mégis szárnyra kap a hír, hogy Harley már nem áll Joker védelme alatt, így ellenségei hajtóvadászatot indítanak ellene. Hogy életét mentse, alkut köt Fekete Maszkkal (Ewan McGregor), küldetése teljesítése során pedig három, nem kevésbé életveszélyes nővel hozza össze a sors. Fekete Kanárival (Jurnee Smollett-Bell), Vadásznővel (Mary Elizabeth Winstead) és Renee Montoyával (Rosie Perez) az oldalán Quinn életében először a jó oldalon harcol, hogy megmentsen egy fiatal lányt.
 Jelenetek a filmből |
A direktori székben ülő Cathy Janre nagy hatással volt Quentin Tarantino, akinek egyedi stílusa nem csupán a pörgős dialógusokban, hanem a filmre jellemző brutalitásában is visszaköszön. A rendező Harley szemszögén keresztül mutat be mindent, a karakter jellegzetességének megfelelően sokszor ugrálva az idősíkok között, ami bár elbírt volna egy feszesebb vágást, remekül illeszkedik a mű arculatába. A kronológiai zavar azonban már első látásra is feltűnik a nézőnek, ugyanakkor ez sokkal inkább egy Tarantino ihlette tudatos alkotói döntésnek tulajdonítható, mintsem a rendező tapasztalanságának. A Ragadozó madarakat látszólag semmi sem érdekli: sem a DC-moziuniverzumon belüli helye, sem saját zsánere. A dramaturgia teljesen Harley jelleméhez idomul, ahogy a színvilág és az atmoszféra is, ennek következtében pedig gyakran kabarészerűvé, helyenként bájosan infantilissé is válik, ugyanakkor egy percre sem kellemetlen, végig rendkívül szórakoztató tud maradni.
A DC első R-korhatáros besorolású darabjaként nem okoz csalódást, a báj és a kegyetlenség, a csillámpor és a vér tökéletes kiegészítői egymásnak. A káromkodás, a humor és a főhősnő egyértelműen a Deadpoolt, míg az erőszak – Tarantino mellett – a John Wick-trilógiát is megidézi. Egyedi és lehengerlő stílusa mellett igazán az akció emeli a képregény/szuperhősfilmek egyik legjobbikává a Ragadozó madarakat. Esetünkben nem csupán elegáns látványerőszakról van szó: kegyetlen verekedések sorát vonultatja fel, amelyeket igencsak parádés formában tálal. Minden közelharc aprólékosan megkoreografált, bravúros, emellett kellően dinamikus, az élményt pedig tovább fokozza a gondosan kiválasztott dalok és a brutalitás mesteri vegyítése. Margot Robbie ízig-vérig badass, őrülete a csúcsra járatja a szórakoztató agressziót (a baseballütős szcéna még az Atomszőke lépcsőházi verekedését is felülmúlja).
 A képek forrása: MAFAB |
A Ragadozó madarak erénye, hogy minden tőle várt sztereotípiát megcáfol, kezdve azzal, hogy főhőseink – az Öngyilkos osztaghoz hasonlóan – gonoszak, vagy legalábbis erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhetőek. Habár a filmben jelen van az emancipáció mellett a girlpower is, mégsem dörgöli nézője arcába, mivel – bár sokan tartottak ettől – nem áll szándékában feminista manifesztummá válni. Többek között Az Igazság Ligájával ellentétben, ahol fél percig nagytotálban bámulhatjuk Gal Gadot fenekét, illetve Aquaman felsőtestét, Jan rendezése egy pillanatra sem igyekszik szexi lenni, még az olyan jelenetekben sem, amelyekben Harley – fehér pólóban – elázik. Ahogy a fentieket, úgy az LMBTQ témáját is elveti, bár szemvillanásnyi utalásokat azért elrejt, a fókusz mégis végig Quinnen és bandáján marad.
A Ragadozó madarak végtelenül szórakoztató, színes, kaotikus, remek humorral, filmzenével és színészgárdával operáló alkotás lett, ami egyediségével és sokszínűségével túlmutat a képregény/szuperhősfilm műfaján. Ehhez sokat hozzátesz Margot Robbie alakítása, aki zseniális Deadpool és John Wick női keresztezéseként, Ewan McGregor szintén remekel alvilági ripacsként.
Harley önálló filmje iskolapéldája annak, hogyan lehet körültekintően utalni a női összetartás jelentőségére, ám egyúttal a kijelölt utat is járni. A tömegverekedés közben átadott hajgumi mindennapi és emberi gesztusa nem csupán ezt a finomhangolást demonstrálja, hanem azt is, hogy miért kellene még több nőnek nőkről szóló alkotást rendeznie. Habár a film nem veszi túl komolyan magát, és nem is akar a kelleténél többet mondani, mégis elindította a DC egyik új korszakát, amelyet jó eséllyel Margot Robbie és a Harley Quinn-trilógia fog uralni.