 Az ácsok céhládája. Forrás: Tornyai Múzeum |
Jó múzeumi kiállítás akkor születik, amikor a muzeológusok a nagyközönség számára is „fogyaszthatóan” teszik láthatóvá addigi kutatómunkájuk (gyűjtéseik és/vagy a gyűjteménygondozás) összképét. Ez történt a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban, ahol a város régi céhemlékeit sorakoztatta fel Nagy Vera néprajzkutató. A március végéig nyitva tartó kiállítás apropóját a hosszú évek óta tartó restaurálási folyamat (remélhetően csak időszakos) befejezése adta.
A céhek léte és működése legfeljebb halvány iskolai emlékeket ébreszt legtöbbünkben, s ma már azzal is tévés vetélkedőt lehet nyerni, ha valaki netán tudja, mivel foglalkoztak a takácsok vagy a bognárok. Pedig a török uralom után elterjedő céhrendszer alkotta a korabeli iparos élet tengelyét egészen a XIX. század utolsó harmadáig. A gazdag múlt legreprezentatívabb tárgyi emlékei a céhládák, amelyek egyben a céh szimbólumai is voltak. A céhládákat igen nagy becsben tartották, fontosságukat jól érzékelteti, hogy a vásárhelyi szabók 1905-ben, rézveretes ládájuk századik születésnapja alkalmából még „házias estélyt” is adtak. (Pedig céhüket, a többivel együtt, egy 1872-es törvény értelmében felszámolták.)
 A kalaposok céhládája. Forrás: Tornyai Múzeum |
A céhes korszak megszűnése után az ipartestületek őrizték tovább e tárgyakat, végül innen vándoroltak a múzeumba – valamikor a hetvenes években – rejtett kincseikkel egyetemben: pecséttel, okmányokkal, céhkancsókkal és behívó táblákkal. Ez utóbbiaknak van a legérdekesebb múltjuk, ugyanis a korabeli kommunikáció leghatékonyabb eszközét tisztelhetjük bennük. Hihetetlenül hangzik, de a behívó táblák jelentették akkoriban a kör-emailt, ugyanis a táblákhoz erősített irattartóban küldték szét a gyűlésre hívó üzeneteket, a gyorsaság érdekében gyakran egyszerre több irányba.
Hiába ápolták és óvták a céhládákat, a költöztetések és a múló idő miatt állapotuk egyre romlott. Több darab szétesett, amelyik nem, az is romos állapotban roskadozott a kilencvenes évek végére, a restaurálás elkerülhetetlenné vált. Funk Péter esztergomi bútorrestaurátort bízták meg a helyreállítási munkálatokkal, aki 1999-től évente két-három láda felújítását tudta elvégezni a múzeum által folyamatosan megpályázott, de évről évre szerényebb támogatásból. További három láda jobb sorsra vár, de mivel a rendbe hozott, tizenkét darabos kollekció is – a hozzá tartozó dokumentum-anyaggal – páratlanul gazdag egységet alkot, mostanra megérett a helyzet a kiállításban való összefoglalásra.
 A csizmadiák céhládája. Forrás: Tornyai Múzeum |
A míves, intarziás, fémveretes remekeket és az egyszerűbb, festett, parasztládákhoz hasonló bútorokat változatos tárgyi emlékek és dokumentumok sora egészíti ki, a céhes életforma szinte minden jelentős és apró mozzanatára utalva. Az ácsifjúság ládájának belsejét például ibolyakék és vörös tintapacák borítják, sejtetve, hogy használói elég nehezen birkózhattak meg a deák-feladatokkal. Bagi Károly bognármester filigrán hintó-tervrajzai meg azt sugallják, hogy portékája kelendőbb lehetett a nagyvárosok előkelőségei, mint az alföldi mezőváros lakói között. A kalapos céh árlistáját böngészve a korabeli fejfedők divatjába nyerhetünk bepillantást, s azon is eltöprengünk: vajon hányan engedhették meg maguknak akkoriban a „leg fainabb nyúlszőrből elkészült három szögletű sellyem kalapot"?
A céhek megszűnésével azonban új világ kezdődött, amiben nem csak az „atyamester” kifejezés szívódott fel teljesen, de a közös tárgyak becsülete is odaveszett. Mint például az a szokás, amikor „bejárás”, azaz gyűlés alkalmával a legények a nyitott céhláda mellett elmondhatták bánatukat. Mert egy kései leszármazott most például elpanaszolhatná a maradék három láda méltatlan sorsát.