Kacsóh Pongrác: János vitéz / Budapesti Operettszínház
2020.01.17.

Angyalszárnyas huszárok, emberi meg lókoponyák, szabadkőművessé avatott strázsamester és magukra hagyott színészek. Mindent egy helyen! Az Operettszínházban megnyílt Bozsik Yvette János vitézhez címzett vegyeskereskedése. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Alighanem minden nemzeti kultúrának van egynéhány olyan klasszikus alkotása, amely örök időkre megmarad csupán belföldi kedvenc gyanánt: az egymást követő hazai nemzedékek sorától körülrajongva, ám a külföldi szemlélőben legfeljebb csak értetlen csodálkozást ébresztve. Ilyen mű a János vitéz daljáték-változata is - csakis a miénk. Nekünk viszont váltig az ügyünk marad Kacsóh Pongrác, Bakonyi Károly és Heltai Jenő 1904-es együttműködésének gyümölcse: akkor is, ha szentnek, ha giccsnek, vagy ha éppenséggel szent giccsnek véljük. Az előadástörténet legutóbbi évtizedei is jól igazolják ezt, s egyszersmind a János vitézben rejlő színpadi lehetőségeket, a nettó gyermekelőadásoktól a rockopera-átiratig. Majd' mindahány közelítés legitimnek bizonyulhat, amennyiben hajlandó és képes érdemben reflektálni a műre, amelyben lépten-nyomon az értelmezést valósággal kikövetelő mondatok hangzanak el: "a magyar dicsőségnek nincsen elmúlása", "mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el", vagy épp "részünk volt egy kis verekedésben, ezért is érzem jól magam" stb..
 
Sándor Péter és Oszvald Marika
Sándor Péter és Oszvald Marika
Nos, a Bozsik Yvette által rendezett operettszínházi János vitézből ezt a munkát mintha kispórolták volna. Pedig amúgy nem is egy, de mindjárt két előadás is zajlik egyszerre a színpadon: egy naivan hazafias(kodó) a főigazgatói program szellemében meg egy "bozsikos" a személyes művészi múlt megidézése gyanánt, talán némiképp a szakmai közvéleményre sandítva. (Az előbbihez lásd az előadás netes beharangozó szövegét: "a csodás, magyar népmesei motívumokban bővelkedő daljáték, mely híven követi [kiemelés tőlem - L. F.] az eredeti művet"...) E furcsa pár rendezetlen együttélése a mű első és második felvonásában egészen bizarr hatást vált ki, hiszen félig az Erkel Színházban jelenleg is műsoron lévő, fájdalmasan reflektálatlan gyermekelőadás alig felpaskolt hasonmását láthatjuk, félig pedig az üres rendezői-koreográfusi jelzések zsibvásárát.
 
Koherens elképzelés híján, így aztán a néző nemigen tud mit kezdeni sem Cziegler Balázs amúgy remekül fotózható első felvonásbeli díszletével (mely meglepő módon emeletes otthont juttat a Mostohának és Iluskának), sem a huszárok által lovak gyanánt hordozott lókoponyákkal. A zavar csak fokozódik a második felvonásban, ahol is A király táncol című filmből ide száműzött karikatúraalak éppúgy akad, ahogyan valamiféle szabadkőműves beavatási szertartás is, melynek során az immár angyalszárnyas huszárok strázsamesterét bezupálja egy nemzetközi világösszeesküvés. A harmadik felvonás azután a megelőzőkhöz képest letisztultabbnak és vállalhatóbbnak mutatkozik: hála a koreográfiának - és dacára Iluska nagyboldogasszonyi beállításának.
 
Bordás Barbara és Dolhai Attila
Bordás Barbara és Dolhai Attila (A képek forrása: Budapesti Operettszínház, fotó: Gordon Eszter)
Fentebb rendezetlenséget meg zavart említettünk, s mi tagadás, folytatólagosan úgy tűnt, hogy a színpadi szereplőket is ilyen érzések kínozzák. Az általam látott két előadás során legalábbis meglepően sok jele akadt a közreműködői diszkomfortérzésnek: fél előadáson át tartó hangremegésektől a zenekari árokban landoló pásztorbotig, az ensemble kedvetlen mozgásától a kínosan rossz belépésekig. Színészvezetésnek mindenesetre nemigen látni jelét, vagyis mintha mindenki a maga feje, rutinja és hajlandósága szerint próbálná átvészelni az előadást.
 
A címszerepben Sándor Péter és Dolhai Attila egyként félreismerhetetlenül musicalesen énekel, ám ami a kiállást illeti, ott Sándor szerepközelibb életkora és  kiskakasi egyszerűsége jobban érvényesül. Bordás Barbara meglepően póztalan és cukormentes Iluska, aki hangban ráadásul egyenrangú az e szerepet-szólamot az Erkelben is teljesítő Kiss Diánával. Fischl Mónika a deprimáló színpadi körülményektől sem hagyja zavartatni magát: remekül teljesíti a Francia királykisasszony dalát, s ahogyan azt kell, a felvonásvégen hangjával szépen felfekszik a "János vitéz, te, én hős huszárom" szakaszára. (Ugyanezt a lehetőséget a másik szereposztás első előadásán Zábrádi Annamáriától sajnos megtagadta az este karmestere.) Pete Ádám igen szép hangú Bagó, s az lehet Langer Soma is, csakhogy ő az általam látott előadáson igencsak egyenetlen teljesítményt nyújtott. Bodrogi Gyula természetesen hang nélkül is megvesztegetően bájos - és bámulatosan könnyűléptű Francia király, míg Jantyik Csaba ugyanebben a szerepben sajnos jószerint észrevehetetlennek bizonyul, ami különösen olyankor válik kínossá, amikor dalai miatt mégiscsak rá kellene figyelnünk. Oszvald Marika alighanem Mostohaként is Oszi Boszi marad, míg Papadimitriu Athina a rikács közönségességére összpontosítja színészi energiáit.
 
A "zenei hűség" jelszavát a zászlajára tűző Operettszínházban most Dénes István jelenkori hangszerelésében játsszák a János vitézt. Ez persze részint nagyon is érthető, elvégre vajmi nehéz lenne az eredeti Kacsóh Pongrác-zenét előadni, lévén azt még az ősbemutató előtt áthangszereltette a Király Színház. Az viszont sokkal kevésbé érthető, hogy Dénes István miért is próbálkozott olyan hangszerelési megoldásokkal, amelyek mintha a West Side Story vagy a Pomádé király új ruhája zenei világát próbálnák megidézni. Már amennyiben az Operettszínház zenekara e pillanatban bármi ilyesmire képes lehetne (rézfúvósok!!!). Pfeiffer Gyula, illetve Hermann Szabolcs vezénylése - erősen szépítőleg fogalmazva - nem könnyítette meg sem az énekes szólisták, sem a kórus munkáját.