Alighanem minden nemzeti kultúrának van egynéhány olyan klasszikus alkotása, amely örök időkre megmarad csupán belföldi kedvenc gyanánt: az egymást követő hazai nemzedékek sorától körülrajongva, ám a külföldi szemlélőben legfeljebb csak értetlen csodálkozást ébresztve. Ilyen mű a János vitéz daljáték-változata is – csakis a miénk. Nekünk viszont váltig az ügyünk marad Kacsóh Pongrác, Bakonyi Károly és Heltai Jenő 1904-es együttműködésének gyümölcse: akkor is, ha szentnek, ha giccsnek, vagy ha éppenséggel szent giccsnek véljük. Az előadástörténet legutóbbi évtizedei is jól igazolják ezt, s egyszersmind a János vitézben rejlő színpadi lehetőségeket, a nettó gyermekelőadásoktól a rockopera-átiratig. Majd’ mindahány közelítés legitimnek bizonyulhat, amennyiben hajlandó és képes érdemben reflektálni a műre, amelyben lépten-nyomon az értelmezést valósággal kikövetelő mondatok hangzanak el: "a magyar dicsőségnek nincsen elmúlása", "mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el", vagy épp "részünk volt egy kis verekedésben, ezért is érzem jól magam" stb..

 

Sándor Péter és Oszvald Marika

Nos, a Bozsik Yvette által rendezett operettszínházi János vitézből ezt a munkát mintha kispórolták volna. Pedig amúgy nem is egy, de mindjárt két előadás is zajlik egyszerre a színpadon: egy naivan hazafias(kodó) a főigazgatói program szellemében meg egy "bozsikos" a személyes művészi múlt megidézése gyanánt, talán némiképp a szakmai közvéleményre sandítva. (Az előbbihez lásd az előadás netes beharangozó szövegét: "a csodás, magyar népmesei motívumokban bővelkedő daljáték, mely híven követi [kiemelés tőlem – L. F.] az eredeti művet"…) E furcsa pár rendezetlen együttélése a mű első és második felvonásában egészen bizarr hatást vált ki, hiszen félig az Erkel Színházban jelenleg is műsoron lévő, fájdalmasan reflektálatlan gyermekelőadás alig felpaskolt hasonmását láthatjuk, félig pedig az üres rendezői-koreográfusi jelzések zsibvásárát.

 

Koherens elképzelés híján, így aztán a néző nemigen tud mit kezdeni sem Cziegler Balázs amúgy remekül fotózható első felvonásbeli díszletével (mely meglepő módon emeletes otthont juttat a Mostohának és Iluskának), sem a huszárok által lovak gyanánt hordozott lókoponyákkal. A zavar csak fokozódik a második felvonásban, ahol is A király táncol című filmből ide száműzött karikatúraalak éppúgy akad, ahogyan valamiféle szabadkőműves beavatási szertartás is, melynek során az immár angyalszárnyas huszárok strázsamesterét bezupálja egy nemzetközi világösszeesküvés. A harmadik felvonás azután a megelőzőkhöz képest letisztultabbnak és vállalhatóbbnak mutatkozik: hála a koreográfiának – és dacára Iluska nagyboldogasszonyi beállításának.

 

Bordás Barbara és Dolhai Attila (A képek forrása: Budapesti Operettszínház, fotó: Gordon Eszter)

Fentebb rendezetlenséget meg zavart említettünk, s mi tagadás, folytatólagosan úgy tűnt, hogy a színpadi szereplőket is ilyen érzések kínozzák. Az általam látott két előadás során legalábbis meglepően sok jele akadt a közreműködői diszkomfortérzésnek: fél előadáson át tartó hangremegésektől a zenekari árokban landoló pásztorbotig, az ensemble kedvetlen mozgásától a kínosan rossz belépésekig. Színészvezetésnek mindenesetre nemigen látni jelét, vagyis mintha mindenki a maga feje, rutinja és hajlandósága szerint próbálná átvészelni az előadást.

 

A címszerepben Sándor Péter és Dolhai Attila egyként félreismerhetetlenül musicalesen énekel, ám ami a kiállást illeti, ott Sándor szerepközelibb életkora és  kiskakasi egyszerűsége jobban érvényesül. Bordás Barbara meglepően póztalan és cukormentes Iluska, aki hangban ráadásul egyenrangú az e szerepet-szólamot az Erkelben is teljesítő Kiss Diánával. Fischl Mónika a deprimáló színpadi körülményektől sem hagyja zavartatni magát: remekül teljesíti a Francia királykisasszony dalát, s ahogyan azt kell, a felvonásvégen hangjával szépen felfekszik a "János vitéz, te, én hős huszárom" szakaszára. (Ugyanezt a lehetőséget a másik szereposztás első előadásán Zábrádi Annamáriától sajnos megtagadta az este karmestere.) Pete Ádám igen szép hangú Bagó, s az lehet Langer Soma is, csakhogy ő az általam látott előadáson igencsak egyenetlen teljesítményt nyújtott. Bodrogi Gyula természetesen hang nélkül is megvesztegetően bájos – és bámulatosan könnyűléptű Francia király, míg Jantyik Csaba ugyanebben a szerepben sajnos jószerint észrevehetetlennek bizonyul, ami különösen olyankor válik kínossá, amikor dalai miatt mégiscsak rá kellene figyelnünk. Oszvald Marika alighanem Mostohaként is Oszi Boszi marad, míg Papadimitriu Athina a rikács közönségességére összpontosítja színészi energiáit.

 

A "zenei hűség" jelszavát a zászlajára tűző Operettszínházban most Dénes István jelenkori hangszerelésében játsszák a János vitézt. Ez persze részint nagyon is érthető, elvégre vajmi nehéz lenne az eredeti Kacsóh Pongrác-zenét előadni, lévén azt még az ősbemutató előtt áthangszereltette a Király Színház. Az viszont sokkal kevésbé érthető, hogy Dénes István miért is próbálkozott olyan hangszerelési megoldásokkal, amelyek mintha a West Side Story vagy a Pomádé király új ruhája zenei világát próbálnák megidézni. Már amennyiben az Operettszínház zenekara e pillanatban bármi ilyesmire képes lehetne (rézfúvósok!!!). Pfeiffer Gyula, illetve Hermann Szabolcs vezénylése – erősen szépítőleg fogalmazva – nem könnyítette meg sem az énekes szólisták, sem a kórus munkáját.