Beszélgetés Barnás Ferenccel
2019.12.03.

Kissé szokatlan helyszínen, a repülőtéren beszélgettünk indulása előtt Barnás Ferenc íróval legutóbbi regénye, az Életünk végéig apropóján nyelvről, távolságról, A kilencedik és mostani regénye viszonyáról. MARTON ÉVA INTERJÚJA.


Barnás Ferenc: Annyiban nem új az utazás motívum, hogy már a kilencvenes években is rengeteget utaztam Európában. A feleségem Indonéziában kapott munkát, így ha nem is saját jogcímen, de jó férjként követtem őt.

Revizor: A regénybeli barátnő, a későbbi feleség, Lil szintén diplomataként utazik el, akit regényed főhőse, Sepi ugyancsak követ. Az Életünk végéig című legutóbbi könyvedben mintha még több saját történetet írtál volna meg.

B.F: Vannak önéletrajzi elemek ebben a munkámban, érintkezési pontok a konkrét történeteimmel, de alapvetően mindig arra törekszem, hogy a valóságból kiindulva irodalmat, vagyis fikciót alkossak.

 R: Sepinek messzi idegenben az írás nem megy, vákuumba kerül. Veled hogy van ez? A regény egy részét Jakartában írtad. Neked is nehézséget okoz az írás, ha messzire kerülsz a saját nyelvi közegedtől?


B.F: Az első néhány évben nagyon nem volt inspiráló a közeg. Nem az a típus vagyok, aki egy új helytől feltétlenül belelkesedik. A regényt itthon kezdtem el írni, kint küszködtem vele, mert annyira más a kultúra, a mindennapi élet. Nagyon sűrű minden. Nem a messzeség zavart meg, hisz korábban éltem egy ideig Amerikában, de Indonézia nagyon más. Arra vártam, hogy a mondataim kezdjenek el dolgozni bennem, hogy hinni tudjak bennük. Az elején egyetlen mondatot nem mertem leírni, attól féltem, amit leírok, gyenge lesz. Az ember pontosan érzi, mikor lehet az írást élesben elkezdeni.
 
R: Mi hiányzik külföldön, a nyelvi közeg, a baráti kör, a benne-levés az irodalmi életben, az itteni kultúra?

B.F.: A hiány lehet jó is, A kilencedik című regényemet Amerikában írtam, ahol rögtön tudtam dolgozni. Számomra a nyelv nemcsak a beszédet jelenti, vagy azt, amit általában a nyelv alatt értünk. A nyelv szellem is, amely mindenben jelen van. Olvastam egyszer egy interjút Kocsis Zoltánnal, aki azt mondta, Richter játékában ott van az orosz föld. A nyelv számomra sem csak egy szellemi dolog, de fizikai, anyagi is. Amikor itthon vagyok, könnyebben találok utat a nyelv azon rétegeihez, amelyek engem érdekelnek. Kint ez nehezen ment, nagy pillanat volt, amikor már kívülről tudtam figyelni annak kiterjedését, belső tereit.

R: Ez kihatott a mostani regényedre is? A kilencedik és a Másik halál című regényedhez képest az Életünk végéignek nagyon más a nyelvi struktúrája, ritmusa is.

B.F: Bár tudatosan nem törekedtem erre, a közeg, amiben írtam, új folyamatokat indított el bennem, másképp tudtam közelíteni az írói eszközeimhez. Mintha az Indonéziában megélt négy évem csapódott volna le az újfajta nyelvhasználatban, vagy talán a gondolkodásom tisztult le. Író vagyok, akinek a munkáját a nyelvi kísérletein keresztül lehet megítélni.

R: A regényed egy szerelem története, amelyen keresztül két család nagyon különböző élete, múltja bontakozik ki, miközben rengeteg rétege van az írásnak. A fiú családjára, az édesanyára és a kilenc testvérre nyomasztó súllyal nehezedik az apa figurája. Korábbi regényeidben is ott az apa, de itt mintha fontos lenne a vele való szembenézés, a halálával megtörténő megbocsátás.

B.F: Ez nagyon fontos szála a regénynek. Az apa figurája abszolút központi. Megpróbáltam igazságos képet festeni róla, közben azt is vizsgáltam, miért lett olyan, amilyen. Egyetlen szereplőhöz sem megyek olyan közel, mint hozzá. Szinte megdicsőül, a körülötte élők már a halála előtt megbocsátanak neki, és nemcsak azért, mert leesik nekik, hogy milyen rendkívüli erők dolgoztak ebben az emberben majd száz éven keresztül.
 

R: A különböző családokon keresztül több apafigurát is megmutatsz, az elbeszélő Sepiét, Lil apját és a saját lányához fűződő viszonyát. Nagyon más viszonyok.

B.F: Lil és az apja, ennek a két különleges embernek a visszafogott, ám nagyon érzékeny és szép kapcsolata szöges ellentéte annak, amely Sepi saját apjával való viszonyát jellemzi. Sepi sokat bírálja az apját, de igazság szerint ő sem jobb a Deákné vásznánál, a saját lányával való viszonya szintén nehéz és problematikus. Az Életünk végéig Sepi felnövés-története is, hogy meg tud-e bocsátani az apjának és lányának.

R: A regény keretét két halál, az istenített anya, s a papa halála adja. Ennek ellenére korábbi regényeidhez képest, ahol a halál erősebb az életnél, itt mintha minden erősebben szólna az életről.

B.F: Az Életünk végéig temetések és esküvők sorozata, ezek éles kontrasztok, de játékosan is kapcsolódnak egymáshoz. A humor nagyon fontos eleme a regénynek. Az akár banálisnak is tűnő címet azért választottam, mert a temetések és esküvők között az életöröm mindenkiben félelmetes erővel árad. Végig ott dolgozott bennem A kilencedik című könyvem, az abban szereplő szellemileg, egzisztenciálisan, spirituálisan is kiszolgáltatott gyerekek élete, akik ötven évvel később iszonyatos lendülettel élik a mindennapjaikat. Korábbi életükhöz képest rendkívüli karriereket futnak be, csak azt nem tudták megtanulni, hogyan kommunikáljanak egymással, ami állandó konfliktusokat okoz.

R: A csendek regénye is lehetne, hatalmas hallgatások a párbeszédeik, de nagyon más Lil és Sepi csendje, meg a családi elnémulások. A könyved a kibeszéletlenségekről is szól?

B.F: Lil és Sepi között a csendek beszédes kommunikációk, közös spirituális élményeik vannak, melyek az indonéz háttérben felerősödnek. Ezzel szemben áll a kibeszéletlenség, a fokozatosan feltáruló családi titkok sora. Sepi családja nem szívesen néz szembe a valósággal, s ezek az olykor felsejlő titkok, azok kiderítése ütközteti őket, bizonyos szempontból ez mozgatja, tartja egyben őket. Azt próbáltam górcső alá venni, hogyan vagyunk egymással, mit teszünk, ha hátba döfnek, elárulnak bennünket. Arra voltam kíváncsi, hogyan küszködünk, vergődünk a szeretetünkben, a szerelmünkben, és ebből mi a kiút. Létezhet-e megbocsátás, ami a regény végkifejletében mégiscsak megtörténik.
 
R: A család kiszolgáltatottságát, szegénységét szimbolizálja a pomázi harminc négyzetméteres házuk, szemben Lilék rózsadombi otthonával. Ebben a szegénység-ábrázolásban ott vannak a korábbi saját debreceni élményeid is?

B.F: A kilencedikben szerepelt a harminc négyzetméteres „kisház”. Itt is előjön ugyan, de más nyomatékkal. Korábban minden a reményről szólt, hogyha majd felépül a „nagyház”, minden megoldódik. Felépül a ház, s ötven évvel később azt látjuk, hogy elgazosodik, a kisház összedől, s a remény tere elvész. Megítélésem szerint ez sokkal súlyosabb dráma, mint a Rózsadomb-Pomáz ellentét. S persze ott van Debrecen, olyannyira, hogy az apa temetésekor Sepi arról beszél, hogy az apa hozta el őket onnan. Ha ott maradtak volna, ugyanazok a tragédiák történtek volna meg velük, mint az egyik ott maradt testvér családjával. A pusztulás nem csak egzisztenciálisan szerepel a regényben, de szellemi, lelki pusztulásról is szó van benne.

R: Lil családján, a konzervatív gondolkodású orvos apán keresztül felsejlik a ma Magyarországának politikai viszonyrendszere is. Évek óta élsz külföldön, távolabbról hogyan látszik mindez?

B.F: Amikor az ember elutazik, és messze van, másképp gondolkodik magáról is. Ahol most élek, azt tapasztalom, hogy bár vannak politikai egymásnak feszülések, nagyobb a kompromisszumkészség, a dolgok valahogy jobban működnek. Nálunk mindenki a magáét fújja, az egész társadalmat érintő, távlatos ügyek felrajzolása mintha hiányozna. Nagyon problematikusnak tartom, hogy magunkat kizárólag a nyugati demokráciákhoz képest pozicionáljuk. Engem egyre inkább a valós társadalmi folyamatok izgatnak. Például az, hogy a magyar elitet mennyire nem érdekli, mi történik a Nyírségben, Szabolcsban, Borsod egyes régióiban. Ez távolról még drasztikusabban látszik. Indonézia bizonyos részein sokkal nagyobb a szegénység és a kiszolgáltatottság, mint nálunk, a közösségek mégis nagyon szépen összedolgoznak, arról nem beszélve, hogy az igazán tehetősek közül sokan anyagilag is támogatják a nehéz sorban élő embertársaikat. De nemcsak az anyagi feltételek határozzák meg a világunkat, a beállítottságunk is. Ahol a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene, ott a problémák nem csak a szegénységről szólnak. A mindenkori kisházakban, lakótelepeken, putrikban mintha a szülők az utódoknak nem tudnák megtanítani az alapvető dolgokat. Vélhetőleg azért nem, mert nekik sem tanították meg.
Szerző: Marton Éva