Az aszfalt királyai
2019.11.13.

Hozta az elvárható és kötelező gyors köröket, mi több az utolsó harmadban még sebességet is váltott és tényleg rendesen belehúzott, de Az aszfalt királyai ennek ellenére sem döngölt a betonba. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Hogy mi a jó az autó- és motorversenyekben, nehéz elmagyarázni annak, aki már a tizedik kör után elalszik a tévé előtt egy közvetítés láttán. Jelzem, az autóversenyzés tényleg lehet borzasztóan unalmas is, ha viszont egy futam alatt minden tökéletesen klappol, akkor veszettül izgalmas tud lenni, tele drámákkal, hajszával, hajmeresztő előzésekkel, pályacsúcsokkal és taktikázással.   

A hőskorban, a hatvanas években, amikor filmünk játszódik, ráadásul még veszélyesebb is volt mindez, mint manapság. Az a bizonyos Le Mans-i 24 órás verseny, amely köré Az aszfalt királyai épül, példának okáért arról vált hírhedtté, hogy 1955-ben itt történt az autóversenyzés történetének legtöbb halálos áldozatot követelő balesete – egy Mercedes a nézők közé csapódott 200 km/h sebességgel, 82 ember életét kioltva (e tragédia miatt maradt távol a Mercedes harminc évig a versenypályáktól).

James Mangold mozija az igazi nagybetűs versenyizgalmakat a film második felére, még pontosabban az utolsó harmadára tartogatja, vagyis arra a bizonyos Le Mans-i versenynapra, amelyet azért felvezet még egy pár őrült futam (Willow Springs, Daytona) – közülük az egyik legemlékezetesebb egy tesztfutam, amelyre Caroll Shelby (Matt Damon) viszi el a Ford főnökét, Henry Ford II-t (Tracy Letts), hogy bebizonyítsa, a csapata által tervezett új Ford versenyautó, a GT40 egy igazi vadállat, és egy ilyen zabolátlan paripát tényleg csak egy született pilóta képes megszelídíteni, nevezetesen egy kiállhatatlan, öntörvényű, lobbanékony brit, Ken Miles (Christian Bale). 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ezzel mintegy be is mutattuk a valós történet alapján született mozi főszereplő párosát, Shelbyt és Miles-t. Shelby autótervezőként és vállalkozóként dolgozik, pilótakorában azonban maga is megnyerte 1959-ben a Le Mans-i versenyt, ezért is került a Ford érdeklődésének homlokterébe, amikor a nehézségekkel küzdő vállalat újra akarta pozicionálni magát a piacon. A cég marketingigazgatója, Lee Iacocca (Jon Bernthal) állt elő azzal a javaslattal, hogy célozzanak meg egy vásárlóréteget, méghozzá azáltal, hogy megpróbálják leragyogni a versenypályákon a stílusos és menő, verhetetlen olasz autócsodát, a Ferrarit. 

A film eredeti címe (Ford v Ferrari) épp erre a nemzeti büszkeséggel átitatott vállalati / mérnöki konkurenciaharcra utal, amelyet a Ford először igazi kapitalistához méltóan egy kivásárlási ajánlattal igyekszik letudni, ám miután Enzo Ferrari (Remo Girone) körberöhögi és megalázza a küldöttségüket, úgy dönt, hogy akkor inkább összedob egy versenyautót, és lenyomja a pályán a modenai vörös ördögöt. 

A filmben egyébként épp ebből az eredeti címben sugalmazott konkurenciaharcból van a legkevesebb, a hangsúly ehelyett inkább azon van, hogy házon belül, vagyis a Ford vállalatnál hogyan akarja egy sértett kisfőnök, Leo Beebe (Josh Lucas) a cég minden döntését a marketing és PR-szempontoknak alárendelni, vagyis miként próbál folyamatosan keresztbe tenni annak, hogy az összeférhetetlen Ken Miles bekerüljön a Ford színeiben a Le Mans-i csapatba.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Miles egyedül Shelby szimpátiájára számíthat, így aztán Az aszfalt királyaiban legalább olyan fontossá válik kettőjük kapcsolata, mint az, hogy diadalmaskodjon a Ford a Le Mans-ban. A mozi első felét Shelby és Miles párosa viszi el a hátán, az utolsó szakaszra pedig marad a már emlegetett autóverseny, amely – amennyiben az eredményt nem ismerjük az évkönyvekből – sokkal izgalmasabb és kiszámíthatatlanabb, mint az odáig vezető út. A sportfilmbe ágyazott buddy movie ugyanis főszereplő párosunk ábrázolásában a bevett dramaturgiát követi: a két ellentétes karakter a közös cél érdekében összecsiszolódik, de előtte azért még egy párszor összecsap (van, hogy konkrét értelemben); kis betekintést kapunk a magánéletükbe is, hogy rokonszenvessé váljanak, és tudjunk a céljaikkal azonosulni (Shelby szívbeteg, Miles meg anyagi nehézségekkel küzd, de van egy cuki, támogató családja – a neje még a kisfiánál is ideálisabbnak mondható, piknikkosárral nyomul, ha Miles szomorú és táncol vele a benzingőzös garázsban.) Az olaszok ezzel szemben nagyképűek, elitisták, olaszul beszélnek és sokat gesztikulálnak, Enzo Ferrari pedig eleve úgy fest, mint egy maffiafőnök. 

Ha a néző a Hajsza a győzelemért (2013) izgalmait és karakterdrámáját várja Az aszfalt királyaitól, borítékolhatóan csalódni fog. James Mangold mozija egy közepes futam, amely igaz, hogy a végén felpörög, de addig különösebb izgalmakat és drámát nem tartogat. 

Címkék: Mozipremierek 2019