Bora Gábor, Major László, Virág Melinda, Blaskó Borbála

Albrecht Dürertől Nádas Péterig, népi imádságtól rekviem-törmelékekig terjed ugyanis az az óriási kultúrtörténeti kirakósjáték, melynek darabjait Gergye Krisztián új bemutatójában megpróbálta egymáshoz illeszteni. A beszámolókat olvasva általánosságban megállapítható, hogy a kritikusok a grandiózus kísérletet ugyan méltányolták, ám többnyire tanácstalanul álltak a kész előadás előtt. Félreértés ne essék: nem a gondolatot hiányolták a produkcióból, sőt mintha túlságosan is sok gondolatot véltek volna felfedezni benne. Gergye amúgy is az „agyas” koreográfusok szűk elitcsoportjába tartozik, vagyis a tánc érzéki, elsődleges élménye mellett vagy azon túl a gondolkodni akaró/merő néző intellektusának sem rest komoly feladatot adni; persze igazi profihoz méltón úgy, hogy az említett két réteg nem válik szét élesen.

Szakács Ildikó és Tárnok Marica

Legtöbbször. Horeczky Krisztina szerint nem ez történt a Melankólia esetében, amit „korántsem ötlettelen, ám (közép)iskolás utalásokban gazdag, didaktikus danse macabre”-ként definiál. A Népszabadság tánckritikusa szerint Gergye ezúttal „nem tesz mást, mint párhuzamot von a reneszánsz éra és a szaturnikus melankólia fogalma között”.

A többi szakíró is hiányol valamit az előadásból. Varga Anikó izgalmas, egyben a melankólia terminusának históriáját is címszavakban körbejáró elemzése éppen a történeti hagyományból kiindulva fogalmazza meg hiányérzetét: „A melankólia ellenszerének a középkorban is a nevetést tartották, Gergyéék előadása azonban szűkmarkúan bánik a mosolyokkal.” A kritikus természetesen aligha vágyik bohóctréfára ily súlyos téma ürügyén; fő gondja az, hogy bár akadnak a darabban könnyedebb epizódok és kevésbé fajsúlyos szereplők, de azok „nem ütnek rést az önmagába záruló világon, amely minden erejével a néző beszippantására törekszik…, és azért nem éri el ezt a célt, mert azonos jelentéseket fogalmaz meg újra és újra.” Halász Glória az előadás által előszeretettel használt reneszánsz szertartásossággal indokolja a malőrt: „A pózoló tartásosság és finomkodás mindvégig jellemzi a mozgást, az érintkezések hamissága teszi terméketlenné a kettősöket.” Horeczky sommásabb megállapítást tesz írása zárlatában: „Hiányzik belőle (ti. az előadásból) az ösztön, a szenvedély, túlteng az önsajnálat, a manír. Egy szóval: hamis(kás); és ez nem kevésbé csüggesztő, mint az együgyűség.”

Virág Melinda és Gergye Krisztián

Tóth Ágnes Veronika jóval türelmesebben viszonyul az új Gergye-produkcióhoz, amikor a látottakat „látványos, monotonitásában végtelennek tűnő halotti tor”-nak, „impozáns, búskomor freskó”-nak nevezi. S írása igyekszik időben távolabbra tekinteni a koreográfus pályáján: „nem érdemes minden egyes alkalommal azt várni Gergyétől, amit eddig csinált – boncnoki pontosságú test- és lélekboncolást -, ez most egy másik, kockázatosabb, de nagyon izgalmasnak tűnő út, még a kezdeti zökkenők ellenére is.”

A korokat és helyszíneket merészen egymásba olvasztó előadásban a középkori kereszténység, a reneszánsz udvari kultúra és a barokk buja teatralitása kéz a kézben halad egy nem mindig könnyen követhető útvonalon. Varga Anikó szerint itt „a melankólia olyan létértelmezésként fogalmazódik meg, amely a halál, a mulandóság okán érzett szorongás felől tekint az emberi létre.” Szerinte innen fejthetők fel az előadás vezérmotívumai: a bűnbeesés története, az ember függő helyzete, a szerelem köré fonódó mellékszál. Halász Glória elemzésének konklúziója egybecseng Varga megállapításával. A Halász által „halálszagúnak” nevezett előadásban Béres Móni jelmezeinek „hasítékai alól nem az üde bőr, hanem a fekete hús tűnik ki.” Szintén a halál felől értelmezi a Tárnok Marica bábművész által mozgatott gigantikus férfi és női bábot, majd így összegez: „A látványon uralkodó (de nem egyeduralkodó) reneszánsz stíl olyan korszakot sejtet, amelynek fókuszából az ember kitaszította Istent, de a tudással karöltve a szorongás is vendégségbe érkezett a létébe. A hittel átitatott bizonyosság helyébe a halandóság keserű bizonyossága lépett.”

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Ebben a szellemben fogant az előadás zenei anyaga is, melyről az elemzők egyöntetűen rajongással számolnak be. Horeczky szerint „kiváló a zenei szerkesztőként is példás munkát végző, karizmatikus Philipp György énekművész és dalnoktársa, Szakács Ildikó; az élő muzsika elragadó.” Varga Anikó az előadásban aktívan részt vállaló énekeseknek koncepcionális szerepet tulajdonít: „Philipp és Szakács Ildikó remek szereplése nem merül ki a bejátszott zenét kísérő éneklésben: ezüstös, páncélbetétekkel megtört jelmezük és angyali figurájuk miatt egyszerre tartoznak az udvar világába, és szemlélik kívülről annak eseményeit, irányítva is azokat…”

Gergye Krisztiánról pontosan tudják kedvelői, hogy minden előadása folyamatosan alakul, változik. A hírek szerint a Debreceni Alternatív Színházi Szemlére meghívott Melankólia is jelentős változásokon esett át a bemutató óta, ám a premier időpontja közelében született írások erről a fejleményről már nem számolhattak be.

V.ö. Tóth Ágnes Veronika: Báb-állapot
Halász Glória: Nászmise
Horeczky Krisztina: Gyászos népművelés
Varga Anikó: Kilátás Melankóliára